1.fejezet

Reccs,ropp .

Az egyszerű hintaszék halkan ropogott, ahogy előre hátra ringott a tornácon.

A késő őszi napsugarak átsütöttek a ciprusfa lombján. Enyhe szellő fodrozta egy távoli tó vizét.

Az arcát a mellkasomon nyugtatva lágyan pihegve álomba merült.

Az idő, a maga arany nyugalmában múlt tovább.

Reccs, ropp.

Hintáztam a széken és közben simogattam a lány gesztenyebarna haját. Bár elaludt, mégis elmosolyodott, ahogy hozzáértem.

Egy kis csapat manó játszott az előkertben. A pörkölt hangos rotyogással főtt a konyhában. Szerettem volna, ha ez a ház az erdő mélyén, ez a meghitt világ örökre megmarad. De lehetetlent kértem.

Reccs, ropp

Ahogy a széken tovább hintáztunk az idő homokja tovább pergett.

Közelebb akartam húzni a mellettem alvó lányt, de csak az üres levegőt öleltem. Ijedten pattant fel a szemem. A teste, ami még egy másodperce itt pihent az ölemben szőrén-szálán eltűnt. Felpattantam és körülnéztem.

Ahogy egy színpadi függöny leereszkedik, másodperc alatt besötétedett, az erdőt szurokfekete fátyollal vonva be.

Álltam a fagyos szélben és a nevét kiáltottam.

De nem jött válasz. Se a kertben ahol a manók játszottak, se a házban- sehol nem találtam. Mielőtt felfogtam volna mit látok, az egész ház eltűnt, mintha papírból lettek volna. Csak én és a hintaszék maradtunk, amely ringatózott, bár már nem ült benne senki.

Reccs, ropp

Reccs, ropp...

Üvöltve riadtam fel. Megpróbáltam visszaaludni, visszatérni az álomba, de nem sikerült, úgyhogy kinyitottam a szemem. A fehér kórházi fal helyett lambéria fogadott, alattam a gélágy helyett puha matrac.

Ez volt a szobám, Kirigaya Kazuto szobája a valóságban.

Felültem, majd körülnéztem. A 6 tatamis szoba természetes fából készült padlója különlegesnek számított. Spártai berendezése csupán 3 bútort tartalmazott: a számítógépemet a routereket illetve az ágyat, amin épp ültem. Egy réginek tűnő sisak volt a routerek tetején. Ez a Nerve Gear nevet viselte és két évig börtönöm volt. Sok nehéz harc során végül kiszabadultam és visszatértem a valóságba.

De a lány, aki megosztotta velem a szívét és bajtársamként harcolt...

Összeszorult a szívem, elfordultam a Nerve Geartól és felálltam. Tükörbe néztem, melynek beépített digitális kijelzője a mai napot mutatta: 2025. január 19. vasárnap, reggeli negyed nyolc.

Két hónap telt el az óta hogy visszatértem a valóságba, de még mindig meglepett testem törékenysége. Elméletileg a karakterem, Kirito a kardforgató és jómagam ugyanúgy kellett volna kinézzünk, de sok súlyt vesztettem és ezt még vissza kellett szerezzem.

Hirtelen észrevettem két könnycsíkot az arcomon. Gyorsan letöröltem.

─ Teljesen síró - bőgő masinává váltam, Asuna- motyogtam,majd elhúztam a függönyt és kinéztem.

A téli nap fakó sárgába vonta a szobám belsejét.

☼☼☼

Kirigaya Suguha nagyon boldog volt, ahogy átvágott az udvaron a befagyott tó mellett. A két napja esett hónak még nem volt ideje elolvadni, a tél közepén a levegő nagyon hideg volt.

Megállt a tavacska partján, a shinai-ját nekitámasztva egy közeli feketefenyő törzsének. Hogy megmozgassa elmacskásodott tagjait nekiállt nyújtógyakorlatokat végezni. Az izmai kezdtek felengedni, ezt a zsibogás is mutatta, ahogy a vér elkezdett keringeni a lábaiban.

Suguha nyújtózkodott, hogy megérintse a földet, de hirtelen megállt, ahogy észrevette tükörképét:

Rövid, vállig érő haja fekete volt néhol kék tincsekkel. A szemöldökei vastagok voltak, alattuk eltökélt szempár ült. A hagyományos japán vívóöltözék, a fehér dōgi[1] és a hosszú, fekete hakama2 még felerősítette és nagyon fiús megjelenést kölcsönzött neki.

"Egyszerűen nem hasonlítok bátyámra."

Ez a gondolat már többször megfordult az agyában. Nem az, hogy nem szerette külsejét, de nem tehetett róla, Kazuto visszatérése után akaratlanul is összehasonlította kettejüket.

"Áh, jobb, ha nem gondolkozok ezen"- rázta meg fejét majd folytatta a nyújtógyakorlatokat.

Miután befejezte, felkapta a fa mellé támasztott shinait, majd vadul és gyorsan előredöfött, megijesztve egy csapat verebet a fán, amik ijedten röppentek fel.

A Kirigaya család otthona Saitama egyik régi negyedében feküdt, köszönhetően Suguha nagyapjának, aki szigorú és régimódi ember volt.

A rendőrségnél szolgált jó ideig, szabad idejében versenyszerűen vívott illetve tanított. Remélte, hogy egyetlen fia is a vívás útjára lépik, de a középiskola után abbahagyta, hogy Amerikában tanulhasson. Később ott is kapott állást, majd a cég japán fióktelepéhez került és összeházasodott Midorival, de folytatta az ingázást a Csendes óceánon keresztül.

Addigra a nagyapja figyelme Suguha és az egy évvel idősebb Kazuto felé fordult. A közeli dojóba kellett járniuk, de részben anyjuk befolyásolására, aki egy számítógépes folyóirat szerkesztésével foglalkozott Kazuto két év után felhagyott a kendóval és a számítógépes játékok felé fordult. Ez pedig komoly szakadékot nyitott a két testvér kapcsolatában, Suguha nagyon bánta, hogy nem tett semmit hogy eltűntesse.

Suguha most tizenöt éves volt. A versenyeken kiemelkedő teljesítményt nyújtott, így tavaszra ösztöndíjat nyert a prefektúra egyik legrangosabb középiskolájába.

De soha nem vesztette el célját. Nemcsak a körülötte élők várakozásainak felelt meg, hanem boldoggá is tette a vívás. Azonban két évvel ezelőtt a SAO incidens megrázta egész Japánt.

Egy időben kapcsolatuk hasonló volt a legjobb barátokéhoz, de ahogy Kazuto a netes játékok felé fordult, nagyon eltávolodtak egymástól, nagyon keveset beszéltek egymással.

Suguha nagyon magányos lett. Többet akart beszélni a testvérével, meg akarta érteni a világát, és hogy bátyja lássa őt versenyezni. Amikor éppen elég bátorságot gyűjtött, hogy ezt szavakba is öntse,jött a SAO incidens,tízezer játékos záródott be a virtuális börtönbe és merült mély álomba.

Bátyját az egyik nagyobb kórházba utalták be Saitama prefektúrában. Mikor Suguha meglátta az ágyon fekvő Kazutót a testéből kilógó csövekkel és a fején a rettenetes sisakkal sírva fakadt.

Eddig soha sem sírt, születésétől ez volt az első alkalom, csak ölelte testvérét és sírt.

Nem biztos, hogy még egyszer lesz lehetősége beszélni vele. Miért nem próbált közeledni hozzá? Nem lett volna olyan nehéz, biztosan sikerült volna.

Nagyon elgondolkozott azon, hogy érdemes-e folytatnia a kendót,[2] valamint hogy mik is az érzései, de annyira össze volt zavarodva hogy még nem találta meg a választ. Tizennégy és tizenöt évesen nem látta a bátyját és körülötte élők javaslataira támaszkodva ment felsőbe, de hogy folytass-e amit elkezdett, nem tudta.

Ha bátyja visszatérne, nagyon sokat beszélgetne vele, legyőzné zavarodottságát és félelmét, vakmerően elmesélne mindent érzéseiről. Két hónappal ezelőtt, ahogy Suguha eldöntötte magában csoda történt: Kazuto kitört börtönéből és visszatért.

Mivel Kazuto valójában nem a bátyja, hanem unokabátyja volt, nem tudta, hogy milyen kapcsolatot kellene fenntartaniuk: Távolodjon el tőle? Maradjon úgy ahogy volt? Nem tudta, mit tegyen.

"Igen... Egyvalami sosem változik..."

Ahogy Suguha ezen rágódott, erősen lesújtott mintha a saját gondolatainak fonalát szeretné elvágni. Ijesztő volt ezen gondolkodni, inkább elkezdett gyakorolni. Mikorra befejezte az előírt mozdulatsorokat, a nap már jócskán feljött. Letörölte homlokáról az izzadságot, félretette a shinait majd megfordult, hogy visszamenjen a házba, de...

─ Ah... - állt meg hirtelen.

Nem számított Kazutóra, aki egy pulóvert viselve ült a tornácon és őt figyelte. Ahogy tekintetük találkozott Kazuto köszöntötte:

─ Jó reggelt!

Eközben egy palack ásványvizet dobott oda neki.

Sugu elkapta majd idegesen válaszolt:

─ J...Jó reggelt bátyó...Valamit mondhatnál, ha nézel.

─ Nem akartalak zavarni, úgy tűnt, nagyon összpontosítottál.

─ Nem nem mindig ilyen vagyok- válaszolt Suguha

Nagyon boldog volt, hogy ennyire közvetlenül beszélhetett unokabátyjával e két hónap leforgása alatt.

Leült Kazutotól jobbra, majd a shinait[3] félrerakva kinyitotta az üveget és belekortyolt,élvezve, ahogy a hűs víz felélénkíti.

─ Látom még mindig kendózol. - jegyezte meg Kazuto, majd felvette a shinait és óvatosan suhintott vele.

─ Annyira könnyű.- mondta.

─ Micsoda?

Ránézett bátyjára a palack mögül:

─ Ez eredeti bambusz, úgyhogy kifejezetten nehéz. Körülbelül ötven grammal nehezebb, mint a szénszálas változat.

─ Csak összehasonlítva... - motyogta Kazuto, majd kikapta húga kezéből a palackot és megitta a maradék vizet.

─ Nem vagyunk egy kicsit túl magabiztosak? Kihívni az országos torna negyeddöntősét... Mellesleg...Nem kellene túlságosan megerőltetned magad.

─ Ne aggódj, most megmutatom az eddigi rehabilitációs edzés eredményét.

Vigyorgott Kazuto, majd megindultak az épület felé.

A szüleik teljesítették Suguha nagyapjának kívánságát és nem rombolták le annál is inkább, mivel lány naponta edzett.

Mezítláb léptek az épületbe, meghajoltak, majd elkezdtek készülni. Szerencsére a nagyapjuk testalkata hasonló volt Kazutoéhoz így a védőfelszerelés, bár látszott rajta, hogy régi, de pont talált a fiúra. Egyszerre fejezték be a sisak szíjainak becsatolását, a küzdőtér közepére mentek, majd megint meghajoltak egymás fele.

Suguha lassan felállt guggoló helyzetéből, majd felvette az alapállást. Kazuto pedig...

─ M... Mi ez Bátyus?

Kazuto állását látva gondolkodás nélkül elnevette magát. Furcsa volt az biztos. Bal lába elől, majdnem guggolt, a shinaija pedig majdnem érintette a talajt. Bal kezét mintha a látszat kedvéért tartaná a markolaton.

─ Ha egy játékvezető ezt látná, nagyon-nagyon dühös lenne.

─ Semmi gond, ilyen a stílusom.

Suguha mély levegőt vett és visszaállt a kezdőhelyzetbe. Kazuto még jobban növelte a terpeszállást és lejjebb guggolt.

Suguha egy gyors rohamra gondolt, hogy erős csapást mérjen egyenesen Kazuto fejére. De a testvére furcsa állása összezavarta: Lehet, hogy volt rés a védelmén, mégsem tűnt úgy, hogy ki is lehetne használni. Ez az állás mintha sok év tapasztalatának termése lenne.

De ez elvileg lehetetlen volt... hiszen Kazuto csak két évet, nyolc és kilenc éves korában kendózott. Csak az alapokat sajátíthatta el ennyi idő alatt.

Mintha észrevette volna Suguha zavarát Kazuto hirtelen nekiiramodott. Alacsony szögben rohamozott, kardjával jobbról felfele vágott. Nem a sebessége volt meglepő, de mivel meglepetésszerűen jött a támadás csak reflexből mozdulhatott. És a jobb lába védtelenül maradt...

─ Kote![1]

Suguha Kazuto bal alkarjára sújtott... Azaz sújtott volna, de csak a levegőt vágta ketté. Kazuto bal kezével eleresztette a shinait és a teste felé mozdította, ezzel kikerülve a csapást. Jobbkezes riposztja pedig teljesen váratlanul érte húgát, aki kapkodva tért ki a kard elől.

Megfordultak, közben Suguha érezte, hogy hozzáállása teljesen megváltozik: mintha forrt volna a vére, jóleső érzés töltötte el. Most ő következett. Az erőssége: az alkarra mért ütés... Megint csak a levegőt találta el. Kazuto elhajlott és Sugu shinaija kicsivel bár, de mellé ment. A lány erre végképp összezavarodott. A gyors ütései a klubban is ismertek voltak és nem emlékezett olyan esetre, hogy valaki kikerülte volna mindet.

Suguha vad rohamot indított, gyorsabban csapkodva, mint ahogy levegőt veszünk.

De Kazuto az egészet kikerülte. Szemeinek mozgása elárulta, hogy ellenfele kardjának minden mozdulatát felfogta.

Felmérgelődve Suguha a testvére shinaijának szorította sajátját. Suguha edzett lábainak és törzsének nem volt ellenfél Kazuto legyengült izomzata, aki megtántorodott, majd a lány ezt a pillanatot kihasználva lesújtott a fejére. Csak akkor vette észre, hogy nem fogta vissza magát, mikor kardja nagy kondulással Kazuto sisakjának csapódott.

─ Men![2]

Bátyja még tántorgott párat, míg végül megállt.

Suguha ijedten kérdezte:

─ J...Jól vagy bátyó?

Kazuto intett a kezével, hogy kutya baja.

─ Erős vagy Sugu... Heathcliff labdába se rúgna melletted.

─ Té... tényleg jól vagy?

─ Igen, vége a mérkőzésnek.

Ezután hátralépett, majd még furcsább dolgot művelt: shinaiját meglengette maga előtt majd fura fémes hangot hallatva a háta mögé dugta. Ezután a sisak alatt megvakarta fejét, amely ropogó hangot adott.

Suguha ettől nagyon megijedt:

─ Bátyus, biztos nincs baj?

─ Nincs semmi, ez csak egy régi szokás.

Miután meghajoltak, leültek, hogy kibogozzák a védőfelszereléseik szíját. Majd elindultak, hogy lemossák magukról a verítéket.

Sugu meglepetten tapasztalta, hogy ami játszadozásnak indult, az egészen megizzasztotta.

─ Meg kell mondjam, alaposan megleptél. Te gyakoroltál a hátam mögött?

─ Az a támadás... Tényleg nem lehet a kardképességeket a rendszer segítsége nélkül megcsinálni. - motyogott "értelmetlenül" Kazuto.

─ De nagyon tetszett. Lehet, hogy újrakezdem a kendót.

─ Tényleg? Ez komoly?- szaladt fülig Suguha szája.

─ Tanítanál?

─ Hát persze! Együtt fogunk edzeni!

─ Meg kell várjuk, míg az izmaim újra megerősödnek. - mondta Kazuto és Suguhával madarat lehetett volna fogatni.

A gondolat, hogy ismét együtt edzenek örömkönnyeket csalt a szemébe.

─ Bátyus én is...

Nagyon boldog volt, hogy bátyja újra a kendó felé fordult és mesélni akart új elfoglaltságáról, de meggondolta magát és nem folytatta.

─ Hm?

─ Áh, maradjon titok.

─ Akkor meg minek kezdesz bele?!

Gyorsan megszárították a fejüket, majd bementek a házba. Midori már elment, úgyhogy felváltva készítettek reggelit.

─ Megyek tusolni. Van valami terved mára?

─ Ma...ma be...bemegyek a kórházba. - dadogott Kazuto.

Suguha jókedve rögtön elpárolgott, ahogy a halk választ meghallotta.

─ Értem, mész meglátogatni Őt.

─ Egyelőre ez minden, amit tehetek érte.

Ő volt Kazuto számára a legfontosabb, ezt Sugu egy hónapja közvetlenül tőle tudta meg, egy kávé mellett. Azelőtt nem hitte volna el, hogy egy játékban szerelembe lehet esni. De most már el tudta képzelni. Emellett Kazuto szeme mindig könnybe lábadt, ha rágondolt.

Azt is elmondta, hogy mindvégig együtt voltak, és hogy egyszerre kellett volna visszatérniük. De míg Kazuto felébredt, Ő nem. Semmi sem történt vagy csak senki se tudta, mi. Azóta Kazuto, amikor ideje engedte, háromnaponta látogatta.

Suguha könnyen el tudta képzelni, ahogy ül mellette a kezét fogva és folyamatosan szólongatja, mivel ő is ugyanezt csinálta.

Ez egy megnevezhetetlen érzelmet hozott felszínre, amitől összeszorult a szíve és még a levegővétel is nehezére esett.

Azt akarta, hogy Kazuto mosolyogjon. Ahogy visszatért, sokkal nyíltabb lett, sokkal többet beszélgetett. Úgy érezte, mintha kicserélték volna bátyját. Ekkor jött rá, hogy mennyire fontos Kazutónak ez a személy.

"Én már...már rájöttem"

Ahogy Kazuto behunyta a szemét, hogy legalább az emlékét felidézze, Suguha szíve egyre jobban elszorult.

"Bátyó... Én...én...már tudom..."

De azt, hogy a testvérekből kuzinokká váltak...de hogyan változott meg így az érzései azt mindmáig nem tudta. Valami megváltozott: a szívében új érzés kezdett pislákolni.

Lehet, hogy szerelmes volt az unokabátyjába. És ha így volt, akkor rendben van.

☼☼☼

Miután tusoltam, felpattantam a bringámra, amit kábé egy hónapja vásároltam. A 15 km szép távolság volt, de a megerőltetés jól esett. Az utam egy nemrég épült kórházba, pontosabban annak legfelső emeletére vitt.

Két hónapja, hogy Aincrad[3] 75. szintjén megöltem a játék legutolsó főszörnyét, szent kard Heathcliffet és kiszabadultam. De "villám"Asuna, a szerelmem, nem tért vissza.

Nem volt nehéz megtudni, hogy hol keressem. Miután felébredtem és imbolygó léptekkel megindultam a kórház folyosóján, hamarosan nővérek vittek vissza. Fél óra múlva betoppant egy alak, aki a Belügyi és Kommunikációs Minisztérium egyik részlegének, a SAO incidenssel foglalkozó csapat tisztjeként mutatkozott be. A hangzatos nevű szervezet az incidens után alakult, de semmit sem tudtak tenni.

Ha óvatlanul matattak volna a szerverrel, tízezer embert öltek volna meg, ezt a felelősséget senki nem merte vállalni.

Átszerveződve figyelték a felébredt játékosok felépülését és a szerver adatai alapján próbálták rekonstruálni a történteket.

Rólam tudták, hogy az élvonalban küzdöttem, úgyhogy mikor a játékosok felébredtek, az egészen hozzám siettek, hogy megtudják mi is történt.

Elmondtam a jól öltözött, fekete szemüveges hivatalnoknak, amit tudni akart, cserébe megkérdeztem, hogy hova utalták be Asunát. Egy rövid telefonbeszélgetést követően meg is kaptam a választ, hogy Asuna a Tokorozawa prefektúra másik kórházába került be, de egy olyan infóval kiegészítve, melyre nem is számítottam, mégpedig, hogy Asuna és még 300 másik játékos nem ébredt még fel. Először mindenki laggra[4] gyanakodott, de mikor az órák napokká váltak és még mindig nem ébredtek fel, teljesen tanácstalanok lettünk.

Kayabára sokan gyanakodtak, de én nem: emlékeztem ugyanis Aincrad pusztulásánál a beszélgetésünkre és egyszerűen nem volt indítéka, hogy ott tartsa őket.

Akár véletlen, akár valakinek a keze van a dologban, a SAO szervere elméletileg teljesen formázva lett. De mégis, valahogy tovább működött, így Asunát is fogva tartotta a Nerve Gear.

Nem tudtam mi történt, de ha még...még egyszer visszatérhetnék a játékba...

Sugu nagyon mérges lenne, ha ezt tudná, de egyszer megpróbáltam, de hamar egy hibaüzenetet kaptam, "a szerver nem elérhető".

Amikor vége lett a rehabilitációnak és újra mozogni tudtam, folyamatosan látogattam.

Nagyon nehéz időszak volt. Mintha valami fontosat kitéptek volna belőlem, jobban fájt, mint bármilyen fizikai vagy lelki sérülés. Soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek.

Haladva a 40 perces úton, lassan hajtottam, hamarosan lekanyarodva a főútról és egy meredekebb, dombos szakaszon kerekeztem tovább. Kisvártatva egy hatalmas kórházat pillantottam meg.

Az őr már ismert, úgyhogy nem sok figyelmet szentelt nekem, letámasztottam a bringámat a hatalmas parkoló egyik sarkában, kértem egy belépőt majd a lifthez léptem.

Néhány másodperccel később már a 18. emeleten találtam magam. Nem lepődtem meg, hogy a folyosót üresen találom, ezen az emeleten leginkább a hosszú időre beutalt betegek kaptak helyet. Továbbmentem és egy világoszöld ajtó mellett megláttam a Yuuki Asuna névtáblát, alatta meg a kártyaolvasót. Lehúztam, majd az ajtó egy halk elektronikus hang kíséretében kinyílt.

A szobába lépve körbeölelt a virágillat, amely furcsa volt, tekintve, hogy épp tél közepe volt. A tágas kórterem függönyökkel volt elválasztva, amelyen épp áthaladtam.

Kérlek, legyen ébren... érintettem meg a függönyt a csodában reménykedve, majd széthúztam a függönyt. Egy sokoldalú kórházi gép volt mellette, hasonló ahhoz, ami engem is kiszolgált. A fehér takarón lágyan tükröződő napfény Asuna arcát is megvilágította.

Ha nem tudtam volna mi történt, azt hihettem volna, hogy csak alszik. Mikor legelőször meglátogattam, elgondolkodtam: Vajon feszélyezné, hogy így látom? Ezek a gondolatok már a múlt ködébe vesztek. Egyszerűen túl szép volt.

─ Oh... Kirigaya úr... Elnézést a zavarásért. szólt a fiatalabb.

Egy idősebb úr állt előtte nyugodt ábrázattal, visszatéve a kezében tartott kártyát a zsebébe. Testalkatából ítélve magabiztos és bátor ember volt, de a két év aggodalom meglátszott őszülő haján. Ő volt Asuna édesapja Yuuki Shouzou.

Asunától tudom, hogy vállalkozóként dolgozott, de semmivel sem csökkentette meglepetésemet mikor kiderült, hogy ő a RECTO elektronikai cég ügyvezető igazgatója. Biccentettem, majd így szabadkoztam:

─ Bocsánat hogy zavarom Yuuki úr.

─ Semmi baj, igazán. Sőt mivel folyamatosan látogatod, én kellene legyek az, aki bocsánatot kér. Biztos vagyok benne, hogy a lányom nagyon boldog lenne, ha tudná.

Odasétált Asuna párnájához, megsimította a haját majd szomorúan nézte a lánya arcát. Egy pillanattal később bemutatta a vele érkező fiatalembert.

─ Ő a legújabb emberünk, a kutatási részleg vezetője.

Első ránézésre tisztességes embernek tűnt, magas volt, sötétszürke öltönyt meg egy sárga keretes szemüveget viselt, mosolya tette teljessé a képet.

Kezet ráztunk:

─ Örülök, hogy találkoztunk. Sugou Nobuyuki vagyok. Akkor hát te vagy az a hős, Kirigaya úr.

─ Kirigaya Kazuto, örvendek a szerencsének - ráztam meg a kezét.

Yuuki Shouzoura néztem, aki kezével támasztotta lehajtott fejét, mint aki gondolkozik valamin.

─ A SAO szervereit már leállították. Tisztára, mint a TV-ben... Sugou a legmegbízhatóbb fiam, egy ideje már a családunkhoz tartozik.

─ Elnök úr, ne itt... - mondta Sugou

─ Jövő hónapban fogom bejelenteni.

─ Igen? De jól van ez így? Fiatal vagy, az élet még előtted áll.

─ Már eldöntöttem. Ki akarom élvezni, amíg Asuna ennyire gyönyörű és már nagyon szeretném látni esküvői ruhában.

─ Úgy látom, alaposan átgondoltad.

─ Ezzel pedig engedelmetekkel el is mennék. A viszont látásra Kirigaya úr.

Biccentett, majd megfordult és kiment az ajtón, ezzel ha Asunát nem számítjuk ketten maradtunk a szobában.

Sugou lassan az ágy mellé lépett, megállva velem szemben és megsimította Asuna haját, cuppogva mellé. Fújj... Gusztustalan fráter...

─ A játékban, együtt éltetek jól tudom? - kérdezte Sugou.

─ Öhhhhh... hirtelen nem tudtam mit is mondjak.

─ Ebben az esetben kicsit bonyolultabb az ügyünk... - nézett a szemembe.

Már kezdtem rájönni, hogy az első benyomásom és a valóság közt ég és föld a különbség. A szemüveg vékony lencséin keresztül kis pupillái szembetegségre utaltak, majd elvigyorodott. Ez együtt hideg érzéketlenség benyomását keltette. Kivert a veríték tőle...

─ Amiről az imént beszéltem...- mondta unott mosollyal- az, hogy elveszem Asunát.

Na, de ez... komolyan köpni, nyelni nem tudtam tőle... Sugou bejelentése hidegzuhanyként futott végig rajtam. Néhány pillanat múlva végre kinyögtem:

─ Azt hiszed, hagylak ezzel elmenni?!

─ Az biztos. A jóváhagyását nem tudom megkapni. Papíron én már Yuuki vagyok.

─ Igazság szerint már egy ideje nem szívlelt engem.

Sugou ujjai vészesen közel jártak Asuna ajkaihoz.

─ Állj!- ragadtam meg Sugou kezét.

─ Te fattyú, hogy mered kihasználni Asuna helyzetét?!

─ Kihasználni? Nem... Nem... Ez már messze nem az... Kirigaya úr... Tudod, hogy mi történt a SAO-t futtató céggel?

─ Tönkrementek.

─ Talált. A fejlesztési költségek és a kártérítések csődbe juttatták. Emiatt a SAO szerverét a RECTO kutatási részlege vette át. Pontosabban én...

Az ágy másik feléből démoni mosollyal bámult rám, majd keze elindult Asuna arca felé.

─ Úgy is mondhatnánk, hogy én tartom életben. Nem kellene kiegyenlíteni felém a számlát? Vagy rosszul gondolom?

Ez csak megerősítette előbbi meggyőződésemet. Fel akarta használni Asuna állapotát, sőt magát Asunát is saját alantas céljaira.

Megfordult, és hűvösen rám nézett:

─ Nem tudom mi történt közted és Asuna között a játékban, de többé nem akarlak látni. Nem akarom, hogy még egyszer találkozz vele vagy a családjával.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Pár pillanatig csent volt, majd Sugou gúnyosan ezt mondta:

─ Az esküvő ebben a kórteremben lesz megtartva egy hét múlva. Szeretettel várunk Hős úr.

Egy kardot akartam... Döfjem át a szívén, vágjam le a fejét...

Gondolom megérezhetett valamit, mert vállon veregetett majd gyorsan kislisszolt a szobából.

Amikor hazaértem, szóváltásunk még mindig vörösen izzott az elmémben.

"Elveszem Asunát."

"Én tartom életben."

Találkozásom Sugouval újra és újra visszajátszódott, mint egy beakadt filmkazetta. Éreztem a szívem szakad meg...

Sugou mindig is közel állt a Yuuki családhoz. Bizonyára ez az oka, hogy el tudta jegyezni Asunát. Shouzou közeli bizalmasa és egy fontos beosztás birtokosa a cégen belül. Asunát biztos már régen eljegyezték. Ehhez képest az együtt töltött időnk szinte illúzió volt.

Aincrad nekünk valóság volt, az ígéretek miket tettünk csillogtak elmémben, mint a drágakövek.

"Veled szeretnék maradni Kirito. Mindörökké."

Asuna mosolya és szavai lassan elenyésztek.

"Sajnálom... Sajnálom, Asuna nem tehetek semmit."

Könnyek csordultak le arcomon, szétloccsanva ökölbe szorított kezemen.

☼☼☼

─ Bátyus, szabad a mosdó! - kiáltott Suguha, de nem kapott választ.

Miután visszatért a kórházból, azonnal bezárkózott a szobájába még enni sem jött le. Suguha megfogta a kilincset, de tétovázott.

"Ha nem ment rögtön aludni, megfázhatott", nyomta le a kilincset és benyitott.

Az ajtó halk kattanással nyílt ki, bátyja szobájában pedig sötét volt.

Alszik, gondolta Suguha, de ahogy megfordult, hűvös levegő csapta meg. Az ablak nyitva van, gondolta. Halkan áttipegett a szobán... viszont a bátyját ébren találta az ágyon kucorogva.

─ Áh, bátyus... gondoltam alszol - szólalt meg Suguha zavartan.

Pár pillanattal később Kazuto érzelemmentes hangon válaszolt:

─ Bocsi, de kimennél?

─ De... de... olyan hideg van a szobádban...

Suguha elkapta bátyja kezeit. Jéghidegek voltak.

─ Ez így nagyon nem jó... a kezeid meg vannak fagyva, így meg fogsz hűlni. Menj és zuhanyozz le.

Valamennyi fény beszivárgott a függönyök között és megvilágította Kazuto arcát. Ekkor Suguha rájött, hogy valami nagyon nincs rendben a testvérével.

─ Mi történt?

─ Semmi - egy alig hallható suttogás.

─ De...

Kazuto a kezeibe temette arcát, elrejtve Suguha elől, azt mondta:

─ Annyira haszontalan vagyok... pedig nem sokkal ezelőtt fogadtam meg, hogy nem leszek pesszimista.

Suguha félig- meddig összerakta mi történt:

─ Mi... mi történt a barátnőddel?

Kazuto fájdalommal teli hangon válaszolt:

─ Asuna elment... elment valahova ahol nem érhetem utol.

Ekkor megértette. Látni bátyját sírni előtte, mint egy kisgyermeket, megérintette a szívét.

Becsukta az ablakot, elhúzta a függönyöket, bekapcsolta a légkondicionálót, majd leült mellé. Egy másodpercnyi habozás után megfogta Kazuto kezeit, akinek összekucorodott teste rögtön elernyedt.

─ Fel a fejjel! Ha tényleg ennyire szereted, ne add fel ilyen könnyen.

Nem volt könnyű kimondania a bíztató szavakat, közben mintha kardok hasogatták volna a szívét. Ez egy mélytől jövő érzésből eredt:

─ Nem tudok többet hazudni magamnak, szerelmes vagyok bátyusba.

Óvatosan letéve a fejét felkapta a takarókat majd betakargatta velük. Nem tudta meddig tartotta így, Kazuto álomba sírta magát. Suguha behunyta szemét:

"Egyetlen lehetőségem van, feladni és eltemetni ezt az érzést nagyon, nagyon mélyre" - gondolta.

Mert Kazuto szívében már valaki volt, Asuna.

Könnyek kezdtek folyni arcán, beszivárogva a takarókba majd eltűntek.

☼☼☼

Hirtelen melegség szakította félbe csendes álmomat. Nem voltam teljesen felébredve, de valami furcsa melegség nyomódott az arcomnak, mint a napfény a fák ágai között, az arcomat simogatva.

Csukott szemmel közelebb húztam a mellettem alvó lányt és résnyire nyitottam a szemem:

─ Uwaaahhhh!?

Kiáltottam fel és fél métert ugrottam hátra. Felültem, majd gyorsan körülnéztem. Álmomban Aincrad 22. emeleti otthonunkban voltam. De csak a környezet hasonlított, a mellettem alvó lány Suguha volt, aki csendesen durmolt a párnámon.

─ Hogy... hogy... mi történt?

Miután elgondolkoztam rajta, eszembe jutott a tegnap este, mikor a kétségbeesés és fájdalom közepett megvigasztalt és úgy tűnik, hogy el is aludt.

Mint egy gyermek

Kicsit szégyelltem magam, ahogy ránéztem. Nem kellene ilyet csinálnia...

A jelenet emlékeztetett a SAO egyik momentumára,egy szörnyszelidítő kislányra, aki ugyanígy bemászott az ágyamba, ugyanilyen gondokat okozva.

Elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem.

A találkozásom Asunaval és Sugouval továbbra is kétséggel töltött el, de a fájdalom az éjszaka során lassan eltűnt.

Az emlékeim nagyon is valóságosak- Aincrad lebegő városa... sokat jelentenek nekem. Rossz emlékek jó emlékek... Nem vagyok hajlandó lemondani róluk beleértve az Asunaval kötött fogadalmunkat is. Valamit csak lehet tenni.

Mikor a gondolataim ide értek hirtelen Suguha motyogása ütötte meg a fülem:

─ Az veszít, aki feladja.

─ Tökéletesen igazad van. - suttogtam vissza, majd felülve megböktem.

─ Hé... Ébresztőő! Már reggel van!

─ Uuöööörgh... - morgott rosszkedvűen. A takaró alá nyúltam és belecsíptem az arcába.

Végre kinyitotta a szemeit.

─ Jó reggelt bátyus, - motyogta, majd lustán kibújt a takaróból. Meglepetten nézett szét, majd rám. Félig csukott szemei tágra nyíltak, majd elpirult.

─ Őő...Áh...Én...

Fülei is elvörösödtek, teste megfeszült majd kiiszkolt a szobámból.

"Na de komolyan..."

Megráztam a fejem, majd az ablakot kinyitva nagyon szívtam a reggeli friss levegőből.

Megérkeztek a hírek, ahogy elkaptam egy váltás ruhát, hogy elmenjek fürödni.

A számítógépek a két év alatt, amíg aludtam, jelentős változásokon mentek át: A régi HDD-t felváltotta a sokkal újabb SSD, amely hamar általánossá vált. Az átvitel azonnali volt, nem mint a HDD esetében, ahol volt egy nagyon kis lagg.

Az üzenet alatt, a feladó mellett, Agil neve volt látható.

Aincradban az 50. szinten élt, egy vegyesboltot vezetett. Tokióban találkoztunk 20.-án, email címet cseréltünk, de ez az első alkalom, hogy leveleztünk is.

Ránéztem az üzenetre: IDE SÜSS... ez volt a címe. Mikor megnyitottam, csak egy képet találtam benne szöveg nélkül.

Megnyitottam a képet. Az összetettsége szinte hihetetlen volt. A színekből tudtam, hogy VRMMO-ról van szó. A képen egy valamilyen fán függő kalitka, egy fehér asztal és szék volt látható és még valaki aki...

A meglepetéstől majdnem lefordultam a székről:

─ Asuna!

Gyorsan tárcsáztam Agil telefonszámát, amit a telefonkönyvben kaptam meg. A csengetés szinte örökkévalóságnak tűnt, pedig csak pár másodpercig tartott.

─ Helló! Mi van a képpel?

─ Kirito először illik bemutatkozni.

─ Nincs időm, bökd már ki!

─ Nagyon hosszú történet. Át tudnál jönni?

─ Rögtön... Rögtön jövök...

Nem várva válaszra kinyomtam, felmarkoltam egy váltás ruhát, majd a fürdőbe rohantam. Nem hinném, hogy valaha is ennél gyorsabban zuhanyoztam, fésülködtem és öltöztem volna fel. Se perc alatt már tekertem is. Az út odáig örökkévalóságnak tűnt, habár sokszor megjártam.

Agil kávézója a Taito Okachimachi körzetben volt. Fekete tábla hirdette a kávézó nevét, Dicey Café .

Kinyitottam az ajtót majd a csengőszó kíséretében beléptem. A kopasz eladó rám nézett, majd elnevette magát. Rajtunkon kívül egy teremtett lélek se volt a helységben.

─ Nagyon gyors voltál.

─ Hogy a fenébe élte ez túl a két évet?

─ Ne szemétkedj. Esténként megélénkül.

A könnyed beszélgetés megnyugtatott egy kicsit, mintha visszakerültünk volna abba a világba.

Múlt hónapban találkoztunk. Miután minden barátomnak megszereztem a valódi nevét és a címeiket, ez volt az első hely, amit meglátogattam.

─ Most meg mit kellene mondjak neked?!- bosszankodott Agil.

Az igazi neve Andrew Gilbert Mills volt és érdekesnek tartottam, hogy a valóságban is boltot vezet.

Bár születésileg afro-amerikai, szülei megszerették Japánt és itt nyitottak egy kávézót. Vásárlói között lelte meg feleségét is, aki, míg ő a SAO-ban raboskodott vezette a boltot, meglepve férjét, aki a kávézó hűlt helyére számított. Megható történet...

Az igazat megvallva meglep, hogy nem volt sok vásárló. Maga a bolt bár nem volt tágas, mégis a négy székével és a pulttal vonzó és nyugtató volt.

Leültem az egyik székre, rendeltem egy kávét majd elkezdtem kérdezgetni Agilt a képről:

─ Szóval mi a helyzet a képpel?

A tulaj nem válaszolt, hanem benyúlt a pult alá, kivett egy téglalap alakú tárgyat és felém csúsztatta. Egy játékszoftver volt, amely egy számomra ismeretlen hardware-re készült, az Amusphere-re.

─ Soha nem hallottam erről az eszközről.

─ Nem is csoda, akkor jelent meg, míg mi a SAO-ban raboskodtunk. Ez a legújabb generációs full-dive készülék,a Nerve Gear utódja.

Miután felemás érzelmekkel bámultam a logót a csomagoláson, Agil felvilágosított: A SAO incidens után a Nerve Geart az ördög művének nevezték így senki nem mert befektetni ebbe a technológiába. De hat hónappal ezelőtt egy új cég alakult az tökéletes biztonság szlogennel. Mivel mi addig a SAO-ban raboskodtunk, fogalmunk sem lehetett erről.

Ez egy kicsit segített megérteni a helyzetet, de mivel nem nagyon foglalkoztam a játékokkal miután ez történt, nem volt túl tiszta hogy mi is ez.

─ Ez is egy VRMMO? - vizsgálgattam.

A dobozon levő kép egy sűrű erdőt mutatott éppen telihold idején. A kép közepén egy lány volt, fantasy-szerű köntösben, kivont karddal repült áttetsző szárnyain. A kép alatt a játék neve: Alfheim Online.

─ Alfheim...Online?[1]Mi a csudát jelent?

─ Ahogy a neve is mutatja, Tündérek otthona.

─ Nem tűnik túl komolynak.

─ Umm... lehetséges,viszont az hallottam, hogy nagyon nehéz.

Agil elém tett egy csésze gőzölgő kávét. Felemeltem a csészét, élvezve a kávé aromáját, majd tovább kérdezősködtem.

─ Hogy érted azt, hogy nehéz?

A képességrendszer szélsőséges, a játék pedig teljesen a játékos képességeire fókuszál. A PK nemcsak hogy nem tilos, még jutalmazott is.

Szintek itt nem léteznek. Az összes képesség csak ismétlés útján növelhető. A harcrendszere a játékos ügyességén múlik, nem a kardképességeken, mint a SAO-ban. De eltekintve ezektől a kis különbségektől a technológia ugyanaz, mint a SAO-nak.

─ Hm... Nem semmi... - füttyentettem

Aincrad, a repülő város megalkotása az őrült zseni Kayaba Akihiko minden erejét felemésztette. Hogy valaki egy hasonló VRMMO-t dobjon piacra...hát le a kalapokkal előtte.

─ A PK nemcsak megengedett, hanem még jutalmat is kapsz? Hogyhogy?

─ Karakterkészítéskor választanod kell néhány tündérfaj közül. A fajok közt pedig háború van.

─ Ez iszonyat nehéznek tűnik. Csúcstechnológia ide csúcstechnológia oda nem hiszem, hogy sokan játszanák. Inkább fanatikusoknak készülhetett.

Agil elmosolyodott:

─ Én is így gondoltam, amíg meg nem hallottam, hogy igenis népszerű. Ugyanis repülni lehet benne.

─ Repülni?

─ Tündérszárnyakkal. Az eddigi játékokkal ellentétben ezt egy olyan grafikus motor hajtja, ami megengedi ezt.

Nem gondolkoztam túl sokat a repülés lehetőségén. Miután a Nerve Geart kifejlesztették, sok VR játék született, amiben repülni lehetett, de ezt mind járművekkel. A játékosok egyszerűen nem értették volna a módját, hogyan tudhatna az ember önmagától repülni így nem is vezették be.

A VR játékokban ugyanazt lehetett megtenni, mint a valóságban. Ebből következik, hogy amit a valóságban nem tudtak megenni, azt a játékban sem.

Az ember szárnyakat kapjon... nem nehéz megoldani. Az izomzatot, ami mozgatja, na, az már kemény dió...

Asuna és én hatalmasakat tudtunk ugrani, de ég és föld az igazi repülés és e között

─ Az egész elgondolás szép és jó... de hogyan is működik?

─ Eléggé nehézkes, ha engem kérdezel... Kezdésnek egy egykezes joystickkal irányítod.

Hirtelen játszani akartam vele... de hamar el is szállt a gondolat és tovább illogattam a kávémat.

─ Okés, most már tudom, hogy milyen a játék... De mi a helyzet a képpel?

Ahil egy darab fotópapírt halászott elő a pult mögül.

─ Mit látsz?

Jól megnéztem a képet majd válaszoltam:

─ Nagyon hasonlít Asunára.

─ Sejtettem, hogy te is ugyanúgy vélekedsz róla. Egy képernyőmentés a játékból, viszont a felbontás pocsék.

─ Kifejtenéd?

─ Egy képernyőmentés az Alfheim Onlineból.

Agil átadta a dobozt meg a képeket. A másik kép ugyancsak egy képernyőmentés volt, a világtérképpel: a tündérfajok területeivel és középen az óriási fával.

─ Ez a világfa, az Yggdrasil. - mutatott a fára

A játékosok célja, hogy feljussanak a fa tetejére.

─ Értelemszerűen akkor nem lehet csak úgy felrepülni?

Függetlenül mennyire kitartóak, a repülés véges. Még a legalsó ágakat is szinte lehetetlen elérni. De az emberek találékonyak, például néhányan a repülési idejüket, mint egy többlépcsős rakétát használták, így majdnem a legalsó ágakig jutottak.

─ Őrült, de nagyon ötletes. - nevettem el magam.

Bizonyítékul rengeteg fényképet készítettek. Egyike volt ez a kalitka.

─ Kalitka...

Egy leírhatatlan érzést próbáltam valahogy szavakba önteni. Csapdába esni, bezárva lenni... ismerős volt.

─ A fotót akkor készítették. - mondta Agil

─ De miért lenne Asuna ott? - gondolkoztam hangosan

Felkaptam a játék dobozát és újra megnéztem. Akkor tűnt fel, mi is van a doboz aljára nyomtatva: RECTO Progress.

─ Elsápadtál Kirito. Mi a baj?

─ Nincs semmi. Nincs még több kép a Sword art Online játékosairól, Asunán kívül, akik még vissza kell térjenek?

Kérdésemre Agil összevonta szemöldökét és nemet intett.

─ Hallottam róla, de ezek a képek nem magyaráznak semmit.

─ Tudom.

Elgondolkoztam, mit is mondott Sugou Nobuyuki.

A SAO szervereit jelenleg ő felügyelte, valamint ezek a szerverek olyanok, mint a fekete doboz: Kívülről nem lehet kezelni őket.

Plusz ha Asuna tovább alszik, az csak jó neki.

Nem beszélve arról, hogy egy lány, aki majdnem ugyanúgy nézett ki az Alfheim onlineban raboskodott, amelyet véletlenül is ő tervezett.

Ki van zárva, hogy véletlen egybeesésről legyen szó. Gondolkoztam, hogy szólok a Védelmi Minisztériumnak, azonban nem volt tényleges bizonyítékom. Így csak egyet tehettem:

Felnéztem és megkérdeztem Agilt:

─ Elvihetem?

─ Persze. Meg akarod nézni?

─ Igen.

Agil ekkor aggódó képet vágott. Mindketten ismertük a VR veszélyeit.

Vállat vontam majd nevetni kezdtem:

─ Na, vehetek új konzolt...

─ Nem kell. A Nerve Gear is simán elviszi. Az Amusphere csak erősebb egy kicsivel.

─ Ez nagyszerű.

─ Kezdesz belejönni az olyan emberek megmentésébe, akik a játékokban rekedtek.

─ Nem számít, hányszor kell megmentenem, mindig megteszem.

És így is volt. Asunával nem volt más kapcsolatom, csak az internet a sisakunkon keresztül. Se levelet nem kaptam tőle, de még a hangját nem hallottam.

De ennek vége. Egy hajtásra kiittam a kávém maradékát. Agil pultja olyan volt, mint a SAO-ban, mentes minden kütyütől. Kihalásztam pár érmét is odaadtam.

─ Nos, akkor viszlát. Kösz az infót és a kávét.

─ Majd visszafizeted az infót. Mentsd meg Asunát, legyen vége ennek.

─ Vége lesz, megígérem. - csaptam a tenyerembe.

Kinyitottam az ajtót és kiléptem a boltból.

☼☼☼

Suguha az ágyán feküdt, majd hirtelen a párnájába fúrta a fejét és percekig rugdosta a matracát. Majdnem délre járt az idő, de még mindig pizsamában volt. Január 20, a téli születnek rég vége. Suguha mégsem kellett bemenjen az iskolába. Akkor ment mikor akart így inkább csak az edzések alkalmával.

Az emlékezete, mint egy beakadt filmet, a tegnap estét játszotta, mikor hogy megmelegítse az átfagyott bátyját bemászott melléje és tíz másodperc múlva már aludt is.

"Mekkora egy marha, marha, marhaaaaa vagyok!" - üvöltötte magában és öklözte a párnáját.

Legalább felébredhettem volna hamarabb és kislisszolok, de nem... ő ébredt fel előbb...most hogy nézzek a szemébe?

A szégyen és a feszengés, na meg az elfojtott szerelem olyan erős fájdalmat okozott neki, hogy elakadt a lélegzete. Kezeibe temette arcát és hirtelen megérezte a bátyja illatát a pizsamáján...

Az edzés majd kitisztítja az agyamat... gondolta, majd felállt. Hirtelen nem is tudta, hogy a dogiban vagy az utcai ruhájában eddzen, de gyorsan átöltözött, majd kiment az udvarra gyakorolni.

Kazuto ma elment valahova, Sugu nem tudta hova, Midori pedig mindig délelőtt indul munkába. Minateka pedig már újév után nem sokkal visszament Amerikába. Sugu egyedül volt.

Felkapva egy sajtos muffint az asztalról eléggé nőietlen gesztussal hatalmasat harapott belőle, másik kezével egy doboz narancslé után nyúlt. Ekkor nyitott be Kazuto.

Guu!! - fulladozott

Egy darab muffin akadt a torkán. Gyorsan a narancslé után nyúlt...- csakhogy nem volt benne a szívószál.

Uahh,guu...

Kazuto gyorsan a segítségére sietett belenyomta a szívószálat a dobozba, majd odanyújtotta fulladozó húgának, akinek végül sikerült lenyelnie a cigányútra ment falatot.

─ Huh... Azt hittem, hogy biztosan megfulladok...

─ Türelmetlen lány! Nem tudsz kicsit lassabban enni? - feddte meg Kazuto.

Zavarában a cipője orrát kezdte bámulni. Kazuto leült és elkezdte kibogozni a cipőjét, majd hirtelen megszólalt:

─ Sugu, a tegnap este...

Sugu hirtelen fuldokolni kezdett, így ivott egyet a narancsléből.

─ I...igen?

─ Öh...szóval...köszi!

─ Mi...?

Kazuto szavai váratlanul érték, csak bámult.

─ Neked hála, ismét tudok küzdeni. Nem fogom feladni és visszahozom, hogy be tudjam neked mutatni.

Szíve majd meghasadt belé, de mosolyogva így válaszolt:

─ Hajrá! Nagyon szeretnék találkozni Asunával.

Kazuto megveregette Suguha fejét, majd felállt.

─ Akkor később.

Ezzel Kazuto felszaladt a második emeletre.

A hátsókerti medencéig sétálva Suguha elkezdte a Suburit. Shinaiját tartva mintha táncot lejtett volna, lassan felmelegedett. Mikor a vívókarddal gyakorolt, úgy érezte az elméje kitisztul. Most az érzés annyira beleivódott az elméjébe hogy semmi nem tudta onnan kitörölni.

"Szeretni bátyámat... Biztos, hogy ez olyan jó ötlet?" - kérdezte magától. Múlt éjjel már eldöntötte, hogy lemond Kazuto szerelméről. Szívét már másvalaki foglalta el. Suguha tudta, de attól még nem vált könnyebbé.

"Jobb...jobb így" - gondolta

Nem tudta hogyan lett szerelmes Kazutóba. De azt igen, hogy mikor. Két hónappal ezelőtt ébredt fel Kazuto. Annyira boldog volt, hogy szinte repült a kórházig, hogy testvére mellett lehessen, megölelhesse. Kazuto megsimogatta fejét,majd gyengéden válaszolt,amely régi érzéseket hozott felszínre benne,na meg egy újat,amit még önmagának sem mert bevallani.

"Mellette állni és figyelni...ezt fogom tenni" - gondolta azzal tovább gyakorolt. Annyira belefeledkezett, hogy amikor az órára nézett akkor látta, hogy már dél is elmúlt.

"Áh... mára ennyi... találkoznom kell valakivel"

Befejezve a gyakorlást, a közeli fenyő törzsének támasztotta a kardot, majd megtörülte a homlokát. Felnézett az égre, az ég kékje pedig visszakacsintott a felhők közül.

☼☼☼

Visszamentem a szobámba, átöltöztem és rezgőre állítottam a telefonom. Leültem és elővettem a játékot, amit Agil adott.

Alfheim Online

Nem hallottam róla, ezért elolvastam a mellékelt füzetkét. Ezelőtt, mikor egy MMORPG-nek nekifogtam, több információs oldalt is végigböngésztem,de most erre nem volt időm. Kinyitottam a dobozt, kikaptam belőle a lemezt. Bedugtam a Nerve Gear routerét és behelyeztem a lemezt.

Az ágyamra ülve a kezembe fogtam a sisakot. A régebben csillogó eszközről már itt-ott lepattogott a festék, felfedve az ötvözetet, amiből készült. Két évig ez volt a börtönöm, de egyben a mindig megbízható bajtársam is.

Ezzel a fejemre tettem a sisakot, becsatoltam, lehajtottam az ellenzőt majd behunytam a szemem.

A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy egyre idegesebb lettem. Kimondtam az egyetlen varázsszót, amely a valóságban is működik,

─ KAPCSOLÓDÁS INDUL!

Hirtelen minden elsötétült, ahogy a szemidegektől jövő ingereket blokkolta a sisak. Szinte azonnal egy szivárványszínű kép jelent meg, amely aztán az eszköz logójává vált. A képek a látóközpontot tesztelték. Meg is jelent egy kis szöveg, amely jelezte, hogy a kapcsolat rendben van.

A következő a hangérzékelés volt, furcsa zajokat játszva le, amelyek először torzak voltak, majd idővel kitisztultak és változó hangerővel szóltak, amíg el nem haltak. A megerősítő szöveg most is megjelent, jelezve hogy rendben van a hangérzékelés is.

Folytatódott a kapcsolódás. Úgy tűnt mintha lebegnék,ezzel jelezve,hogy megszakadt a tapintás érzékelése is. Ahogy folytatódott a procedúra egyre több OK jelent meg. Ha a technológia fejlődött, ez jóval gyorsabb kell legyen,de így nem tehettem mást, vártam.

Végül, miután az utolsó teszt is sikerrel zárult,új világba estem. Pontosabban még csak a regisztrációs ablakhoz. Az Alfheim logó öltött alakot, majd egy női hang segítségére támaszkodva elkezdtem a karakterkészítést. A mellmagasságban levő virtuális billentyűzeten gyorsan beírtam a felhasználói azonosítóm és a jelszavam. Sok éve játszom, így ez nem volt ismeretlen. Mivel ez letölthető játék,ki kellett volna válasszam a fizetési módot, de mivel megvettem a játékot, ezért 1 hónap ingyenes volt.

Most a karakterem neve: Ez pedig a szokásos Kirito volt. Kevesen tudták, de ez a nevem rövidített verziója volt, Kirigaya Kazuto. Akik pedig igen, azok: Agil, Asuna és Yuuki Shouzou, a védelmi minisztérium néhány embere és ez a Sugou.

Még Suguha és a szüleim sem tudták.

A SAO kitisztítása után semmi nem kerülhetett nyilvánosságra, mivel jelentős volt a harc a játékosok között és csúnya vége lett volna a valóságban. Ha ez kiszivárgott volna, rengeteg ember halt volna meg.

Jelenleg az összes vád Kayabát érte a SAO-val kapcsolatos halálesetek miatt. A játékosok hozzátartozói még mindig kártérítést követeltek,a következmények pedig a csőd szélére juttatták az Argust.

Bosszantott, hogy Sugou is tudott a nevemről, így nem a római, hanem a japán írásmóddal írta be. A neme természetes fiú lett.

A hang utasított, hogy készítsem el a karakterem. Itt lehet megadni azt is, hogyan nézzél ki. Ezek a paraméterek teljesen véletlenszerűen vannak kiválasztva és a rendszer nem mondta el, hogyan is változtathatok rajta. Ami egy kicsit zavart az, hogy fizetni kellett, hogy megváltoztathasd. Nekem azonban teljesen mindegy volt.

Kilenc tündérfaj közül lehetett választani, mindegyiknek más és más erősségei és gyengeségei. A Salmanderek, Szilfek és a Gnómok eléggé gyakoriak a szerepjátékokban, a Cait-sithek és a Lephrecaumok már kevésbé.

Nem terveztem, hogy túl komolyan veszem és mert tetszett a fekete ruhája rányomtam a Sprigganra majd az OK-ra.

Miután befejeztem,a hang Sok szerencsét kívánt majd szabadesésben a Spriggan főváros felé kerültem.

Hirtelen lefagyott a kép, majd eltűnt belőle néhány darabka... majd egyre több és több, míg vaksötétben száguldottam a föld felé.

─ Mi a fraaaaanc? - üvöltöttem, de a hangom sem hallatszott.

─ Mit csináljak most?

─ AHHHH.............

Az üvöltéseim hangját elnyelte a sötétség...