2.fejezet

Az éjszakai erdőt kékes-zöldre festette a hold. Az alfheimi éjszaka nagyon rövid, de még így is volt egy kevés hajnalig. Normálisan aggodalomra adna okot egy sötét erdő, de most a visszavonulást segítette.

Lyfa egy fa árnyékában rejtőzve felnézett az égre. Pillanatnyilag nem voltak veszélyben. Suttogva szólt csapattársának:

- Amint a szárnyaink megpihentek, felszállunk.

- Még midig szédülök - érkezett a nem túl bíztató válasz.

- Még mindig rosszul vagy? Nem kínos egy kicsit? Már hozzászokhattál volna.

- Tudom, de akkor is... az ijesztő dolgok mindig ijesztőek maradnak.

Lyfa csak sóhajtott.

A csapattársát Reconnal hívták, aki Lyfa barátja volt a valóságban is. Együtt kezdték a játékot, már majdnem egy éve. De nem számított mennyi idő telt el, Recon csak nem tudott hozzászokni a repüléshez, márpedig ebben rejlik egy harcos ereje a játékban, a légi harcban.

De egy - két balhé után már ki van fáradva, - ez pedig nagyon megbízhatatlanná tette.

Bár ilyen volt, Lyfa mégsem bánta, vagy legalábbis nem tudta figyelmen kívül hagyni öcsikéjét.

Rövid sárgászöld haja és törékeny teste, na meg a szilfekre jellemző kicsit lefele álló hosszú fülei voltak, amelyek olyan megjelenést kölcsönöztek neki, mintha mindjárt sírva fakadna.

Véletlen, hogy pont ilyen lett, de annyira hasonlított a játékosra, hogy amikor Lyfa először meglátta, kipukkadt belőle a röhögés. Reconhoz hasonlóan Lyfa alakja is nagyon hasonlított a játékosra. A szemöldöke vastag volt, gyönyörű szemek ültek alatta és egy kicsit vastagabb csontozatú is volt az átlag tündéreknél. Eredetileg olyan avatárt akart, aki kecses. Kinézetére nem lehetett panasza, nemcsak hogy a vágya teljesült, de nagyon aranyos lett. De nagyon szerencsés is egyben. Sokan nem voltak ennyire mázlisták, így még fizetniük kellett, hogy újraalkothassák karakterüket. Összehasonlítva, Lyfának tényleg nem volt oka panaszra.

A plusz összeg egyáltalán nem befolyásolta a karakter teljesítőképességét, de Recon állíttatott a szemein, amíg nem találta jónak, állítólag nem voltak egyensúlyban.

Lyfa elkapta Recon páncélját, majd meghúzta. Ránézett a fiú szárnyaira és észre is vette, amit keresett, a vékony zöld foszforeszkálást, ami jelezte, hogy újra repülhetnek.

- Megint tudsz repülni. Tűnjünk el innen.

- Áh... Megint üldöznének. Pihenjünk még. Pihenjünk...

- Ostoba vagy! Egy van közülük, aki komolyabb hatalommal bír. Ha óvatosak vagyunk, nem látnak meg. Nem tudunk kibírni még egy légi ütközetet, úgyhogy fogd be a szád és repülj!!

- Ohh...- válaszolta kelletlenül Recon, majd feltartotta bal kezét.

Egy kis joystick jelent meg benne, az ALO repülésirányító eszköze. Ahogy Recon maga felé húzta, a szárnyai hosszabbak lettek és fényesebbek.

Lyfa saját szárnyai is előbújtak. A lány párszor meglebbentette őket, de nem vette elő a joystickot. Ez egy magas szintű képesség volt, a Szabad Repülés, amely elárulta, hogy használója az ALO veteránja.

- Na, tűnjünk innét!! - suttogta Lyfa

Ahogy a szárnyai teljesen kibomlottak nagy sebességgel száguldott a hold felé. A látómezeje fokozatosan kitágult, míg majdnem az egész Alfheimot látta. Itt tényleg szabadnak érezte magát.

- Juhhééé!!!

Magasra szállva Lyfa örömében kurjantott egyet. Amit most érzett, az leírhatatlan volt. Az ember ősidőktől fogva szállni akart, mint a madár. Ez végre valósággá vált itt, ebben a világban. Csak a rendszer által beállított repülési korlát szabott határt ennek az élménynek. Teljesen szabadon szállni... az felbecsülhetetlen kincs volt.

Eredetileg mindenki ezt akarta: Feljutni az Yggdrasil - fa tetejére, lehetőleg mindenki előtt és belépni a legendás repülő városba, hogy aztán újjászülessenek... mint Alfok, a repülési korlát nélkül, mint a levegő korlátlan urai.

Lyfa nem akart ritka tárgyakat, sem befolyást, csupán ezt az egy dolgot. A lenyugvó hold fele szárnyalt, zöldes fénycsíkot húzva maga után, akár egy üstökös. Repülésében még csapattársáról is elfelejtkezett, aki méltatlankodva utána kiáltott:

- Lyfa...várj meg!

A lány ekkor megállt és lenézve látta a kontrollert görcsösen szorító Recont aki próbált felzárkózni hozzá. Viszont a joystickal viszonylag alacsony volt a sebesség így ha Lyfa komolyan el akart volna húzni, Recon soha nem érte volna utol.

- Siess! Adj bele mindent!

Lyfa kiterjesztette szárnyait és várakozva lebegni kezdett. Közben szétnézve a fák tengerén túl látta a világfát, a sötétség fölé tornyosulva. Innen még a Szilfek területe is látható volt.

Mikor Recon utolérte, az ő sebességére lassítva folytatták útjukat.

Recon, mellette repülve fanyalgó képet vágott, majd megszólalt:

- Muszáj ilyen magasan repülnünk?

- Magasan repülni könnyebb. Még a szárnyaidat is megpihentetheted, ha siklasz a légáramlatokon.

- Ahogy repülni kezd, teljesen megváltozik...- motyogta Recon.

- Mit mondtál?

- Se... Semmit - hallgatott el gyorsan.

Korábban négy hasonló gondolkodású játékossal társulva Lyfa nekivágott az északkeleti semleges területnek. Nem találkoztak ellenséges csapattal így jól megrakodva arannyal és különböző cuccokkal elindultak Sylvain fele. Hirtelen egy nyolcfős Szalamander csapat ütött rajtuk.

A fajok közti harcok egyáltalán nem voltak ritkák, de a szervezett csapatok igen, főleg hétköznap délután. Erre pedig természetesen a szilf csapat egyáltalán nem számított.

Visszavonulás közben kétszer csaptak össze, így mindkét csapat három-három embert vesztett. Így csak Recon és Lyfa maradtak. A szilfek gyorsabb sebességére támaszkodva eddig sikerült kikerülniük üldözőiket, de Recon erősen szédülni kezdett, emiatt pedig le kellett szállniuk, hogy megpihenhessen.

Ahogy Lyfa már megnyugodott volna, hogy hazajutnak... hirtelen tűzgolyók suhantak feléjük.

- Recon, térj ki! - kiáltotta Lyfa, ő is gyorsan balra suhanva.

Szerencsére magasan voltak, így a tűzgolyók kicsivel, de elvétették őket. Nem volt idejük álmélkodni a szerencséjükön, mivel a varázslat fénye odavonzotta a megmaradt harcosokat, így öt fekete-vörös árnyék közeledett feléjük.

- Basszus, milyen csökönyösek...- panaszkodott Lyfa majd északnyugati irányba nézett.

Már látta a szél tornyának fényeit, a szilf terület közepén.

- Nem kerülhetjük el őket, harcolni fogunk. - mondta Lyfa azzal előhúzta kardját.

- Áhhh... ne! - kiáltotta Recon de azért előhúzta tőreit és felkészült a harcra.

- Öt ellenfelünk van. Nincs esélyünk, de én nem adom fel ilyen könnyen. Ha begorombulok legalább egyet magammal viszek...

- Ez a jó szemlélet...

- Néha a jó oldalam is lásd... - vonta meg a vállát Recon.

Lyfa vonásai megkeményedtek, ahogy készült támadni. Repült egy kört, majd egyenesen a Szalamanderek felé kezdett száguldani. Ez pedig a V alakzatban szálló harcosoknak is meglepetés volt. A tapasztalt játékosok között is a jól felszerelt Lyfa mindössze két dolog miatt szenvedett vereséget: a számbeli fölény meg a mostanság kidolgozott Szalamander alakulatok fogtak ki rajta.

A gyorsaságuk feláldozásával lándzsákat meg nehézpáncélt viselnek, így még a súlyuk is segített nekik nagy erejű szúrásokat bevinni. Ennyi lándzsával szembenézni körülbelül olyan volt, mintha egy hatalmas hullámba bámultál volna. A szilfek erőssége a mozgékonyságuk volt, de az elhúzódó csatákat nem szerették.

De Lyfa, kétszer harcolva velük, meglátta a hibát a stílusukban. Az elkeseredésből kisarjadó bátorságával vetette rá magát a csapat előőrsére. A távolság közöttük másodpercek alatt tűnt tova, de a szilf harcosnő csak az őt felnyársalni készülő lándzsa hegyére figyelt. Összeszorította a fogát, egy kicsit oldalra döntötte a fejét így a lándzsa csak felsértette az arcát. A forróságra nem is figyelve kardjával az ellenfele sisakja fele szúrt.

- Hijjjáááá!!!!! egyenesen előre döfött.

- Aaaaahhhhhh...

Az ellenfelét nagyon meglepte ez a vad támadás, így védekezni sem volt ideje. A csapás leütötte a levegőből, becsapódáskor majdnem 30 százalékkal csökkent az életpontja. Nem egy végzetes ütés, viszont fejre ment, úgyhogy nem volt valószínű, hogy felkeljen, és újra harcoljon. Lyfa gyorsan új célpontot nézett magának.

- Itt van!!

Ezzel a rohamozó technikával egy gond volt: ha az alakulat megbomlott, nagyon nehezen állt helyre. Míg a négy szalamander habozott, nem tudva mitévő legyen, Lyfa kitárta szárnyait és balra suhant. A teste megfeszült a fájdalomtól, ahogy a légellenállás és a túl gyors mozdulat megkövetelte az árát, de Lyfa elviselte. A lehető leggyorsabban akart fordulni, ezért a bal szárnyával fékezett, míg a jobb szárnyával erőteljesen csapkodni kezdett. Ezzel a szinte lehetetlen manőverrel máris a második ellenfele előtt termett. A megcélzott szalamander próbált védekezni, de esélye sem volt: Lyfa a fordulást befejezve odacsapott kardjával ellenfelének, aki így tovább bomlasztotta az amúgy is megtépázott csapatot.

Ha ez így folytatódik, még nyerhetünk is - gondolta Lyfa

Öt ellenfelükből csupán a vezetőjük volt képes a Szabad repülésre, viszont az ő mozgékonysága messze felülmúlja a szalamanderekét. Szemével ekkor már Recont kutatta, aki a jobb szárnyon küzdött saját ellenfelével. Megbízhatatlan kinézete ellenére azért ő is tapasztalt játékos volt és a tőreivel számolni kellett... Lyfa, karddal a kezében visszanézett ellenfelére majd pontos támadásaival tovább püfölte. Ez még működhet is...gondolta. Ami őt nyugtalanná tette, az előbbi varázslat volt,amely bár nem magas szintű, mégis igen erőteljes volt. De egyben azt is jelentette, hogy ötük közül valamelyik varázsló... méghozzá egy erős varázsló, és bizonyára valamelyik oldalán helyezkedett el az alakzatnak...Ez azt jelentette, hogy akivel most Recon küzdött...Ebből a távolságból nem tudna idézni...És ha őt és a vezetőt kiiktatják, megnyerték a harcot...

- Hijáááá!!

Bevitt még egy kétkezes csapást, amire nagyon büszke volt. Ellenfelét a vállán találta el, akinek HP-ja a vörös zónából nullára esett és vörös lángok közepette egy kis karmazsin színű lánggá vált.

- Bakkeeer... üvöltötte ellenfele, ahogy teste hamuvá égett és csak egy kis lángot hagyott hátra.

Ezt a lángot Lélekfénynek hívták, amikor előtűnt, akkor lehetett használni a feltámasztó varázslatokat és eszközöket. De ha egy percig ebben az állapotban voltak, eltűntek és a fajuk fővárosában éledtek újra.

Lyfa újabb ellenfelet nézett magának. A többi három harcos nem volt túl tapasztalt, ez mozgásukból is látszott. Nagyon tapasztalatlanok voltak mind lándzsavívásban, mind közelharcban. Látva, ahogy próbálják meglepni, de túl lassúak és ügyetlenek a gyors mozgáshoz,Lyfa hinni kezdett abban,hogy képesek lesznek ezt a nagyon hátrányos harcot megnyerni. Recon sem volt vészesen megsérülve, ellenfele már a halálán volt. Lyfa megint felemelte kardját.

Hirtelen lángörvény borította el Recont:

- Uááááááá!!!!! - ordította ahogy megállt.

- Buta, ne állj meg! - kiáltott rá Lyfa

De már késő volt, a szilf harcos testét már keresztüldöfte ellenfele lándzsája.

- Bocsiiiiiiii!!!! - kért bocsánatot utolsó szavaival, azzal egy zöld tornádóban tűnt el, csak egy ugyanolyan színű lélekfényt hagyva hátra.

Lyfának nagyon fájt látni egy társa halálát, akkor is, ha tudta, hogy hamarosan újraéled. Beharapta ajkát, tudva hogy az érzelmek olyan fényűzés, amelyek most nem adottak számára. Hogy elkerülje a lövéseket oldalazni kezdett.

"Basszus, végig ő volt a mágus... Le kellett volna vágnom, amíg megtehettem" - gondolta, de most már nem volt idő ezen rágódni.

De mégsem adta fel. A végsőkig kitartott, lesve az alkalmat, hogy megfordítsa az eseményeket. Ezeket érlelte oly sok időn keresztül és ez tette őt erőssé mióta a kardforgató szerepet felvállalta.

A zárótűz, amely az alul álló szalamandertől jött lehetőséget adott társainak, hogy csoportosuljanak és egy gyors rohamot indítsanak.

- Gyertek - emelte magasba kardját Lyfa.

☼☼☼

- Aúúúcs!!

Végtelennek tűnő ereszkedés után, ahol csak a sikolyaim voltak útitársaim, egy nevesincs helyen találtam magam. Meglepett nyögést hallattam, ahogy lábaim helyett a fejemre érkeztem. Így is maradtam néhány másodpercig, majd megfordultam.

A szabadesésnek, hála istennek vége, megnyugodtam és csak feküdtem a földön, majd szétnéztem. Éjszaka volt és egy hatalmas erdőben találtam magam.

Ősöreg fák vettek körül, az égig nyúlva, nem is láttam el túl messzire. Telihold volt, aranylón ragyogott a csillagokkal hintett égről a tájra.

Körülöttem rovarok zümmögtek és madarak énekeltek, valahol a távolban valamilyen vadállat üvöltött. A növények szaga csiklandozta az orromat, a szél pedig lágyan simogatta bőrömet. Nagyon megijedtem, ahogy felfogtam a körülöttem levő világot. Még valóságosabbnak éreztem, mint magát a valóságot. Ezek voltak az érzéseim a SAO-val kapcsolatban is.

Kicsit kételkedtem, amikor Agil azt mondta, hogy az ALO egyenrangú a SAO-val kidolgozottság terén, de tényleg ez volt a helyzet... Körülbelül egy éves fejlesztés után egy ilyet piacra dobni... Már most több adat áramlik az idegrendszerem és a játék között, mint a SAO-ban valaha.

Végül... végül csak visszatértem...

Becsuktam a szemeim, majd elnevettem magam. Két hónapja szabadultam ki a másikból, de nekem semmiből nem elég.

Viszont ez egy kicsit más volt...Itt ha az életpontom eléri a nullát, nem fogok a valóságban is szörnyethalni, valamint bármikor elhagyhatom ezt a világot. Ahogy ezen gondolkoztam, valami másra is felfigyeltem.

Mi volt az az előbb? És mitől kerültem ide a Sprigganok városa helyett?

Az oktatómód azt mondta, hogy onnan indulok...

Ez nem... nem lehet igaz...

Megpróbáltam előhívni a játék menüjét. Jobb kezem mutató-és középső ujját összeszorítottam és intettem egyet. Semmi. Megint intettem. Megint semmi. Kezdett kiverni a víz mikor eszembe jutott, hogy a tutorial szerint a repüléshez való joystick és a menü is bal kézzel irányítható.

Megpróbáltam bal kézzel is, ekkor már hang és hirtelen felvillanó fények mellett megjelent az áttetsző ablak is. Szinte megszólalásig hasonlított a SAO menüjéhez, bal oldalt sok gomb sorakozott.

Ott van...Ott van...

A menü alján ott villogott a KIJELENTKEZÉS gomb is. Ráböktem, egy megerősítő üzenet ugrott fel, alatta pedig az IGEN és a NEM gombok.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Felültem és körülnéztem. Valahol egy sűrű erdő kellős közepébe pottyantam. Jó lett volna azt is tudni, hogy miért ide dobott be a játék. Mindegy, majd megnézem a térképet és tovább nézelődtem a menüben. De azonnal meg is álltam:

Mi a...

A felső részén a nickem, Kirito és a fajom, a Spriggan voltak, alatta meg az HP és az MP,400 és 80. Itt minden rendben volt.

Amitől felkiáltottam, azok a megtanult képességek voltak. Nem választottam egyet se ki, mégis nem kevesebb, mint nyolc volt feltüntetve. Nem gond, biztos a Sprigganok kezdő skilljei, de így is sok volt belőlük. Nem hittem a szememnek ezért ráléptem a képességlistára.

Jó néhány képesség volt egymás alatt kezdve az egykezes kardokkal,a bokszolási illetve a védekezés képességig. De volt itt még egy kiegészítő skill is, a halászat. Eddig jó volt, csakhogy a mellette levő szám túl magas volt, 900 fölötti értékekkel, néhánynak pedig 1000 is volt, mellette pedig a MESTER felirat. Az MMORPGk-ben nagyon sok időbe került a képességeket ilyen szintre felfejleszteni. Lehetetlenség, hogy az első bejelentkezéskor már ennyire fejlettek legyenek.

Akárhogy néztem ez egy BUG[1] volt. Ez megmagyarázná, hogy miért is kötöttem ki itt: a rendszer kicsit instabil.

"Egyáltalán jó ez a játék? Van itt GM segítség?" - gondolkodtam.

Újra ránéztem a képességekre és végre leesett, hogy mitől voltak ennyire ismerősek: ezek voltak a képességek, amiért a SAO-ban két évet küszködtem. Viszont nem láttam a két kard képességet bizonyára, mert az ALO-ban nem is létezett. A fekete kardforgató Kirito képességei, aki elpusztította Aincradot, megint itt voltak a szemem előtt.

Teljesen összezavarodtam: Azt se tudtam, hogy mi folyik itt. A SAO-t és az ALO-t két teljesen független játéknak gondoltam két különböző cég által működtetve. Ha a mentés csak így átvándorolt...

- Lehet, hogy ez valójában... a SAO? - motyogtam, a lábaim pedig összecsuklottak.

Vadul megráztam a fejem, megpróbálva rendet rakni a gondolataim között, majd visszatértem a képességablakhoz. Nem voltam még teljesen biztos abban, hogy mi folyik itt, ezért bezártam a képességek ablakát majd visszaléptem a főmenübe, majd bele az eszközökhöz. Megint csak ordítottam egyet:

"Mi... Mi ez?" Most már végképp nem értettem semmit: előttem titokzatos karakterláncok, számok, betűk, képek mosódtak össze hatalmas kavarodásban.

A SAO Kiritojának adatai mind itt voltak. Ekkor jutott eszembe valami: ha a cuccaim átjöttek, lehet, hogy az is itt lesz.

Gyorsan elkezdtem lefele görgetni a listát, átugorva az összes hulladékot, közben motyogtam magamban:

- Kérlek... kérlek... kérlek légy ott...

Majd hirtelen az ujjaim megálltak, pedig nem is akartam. Egy betűsor jelent meg, MHCP001[2] akár a többi, de ez teljesen mást jelentett számomra. Elakadó lélegzettel megérintettem a nevet, majd eszköz használata gombra böktem.

Az ablakocskában fehér fény kezdett derengeni majd hirtelen lobbanással minden irányban szétterjedt, ahogy egy könnycsepp alakú kristállyá[3] változott. Az értékes követ a kezemben szorongatva éreztem melegét. Vagy talán csak én voltam lázas...

- Istenem... kérlek... - imádkoztam, ahogy kétszer megérintettem a kristályt. Tiszta fehér fény robbant ki a kristály belsejéből.

- Áhh?! - önkéntelenül felkiáltottam

Lekuporodtam, letettem a kristályt a földre majd pár lépést hátráltam. A kristály lebegni kezdett majd pár méteres magasságban megállt. A ragyogása már olyan erős volt, hogy a hold fényét is elnyomta, a közeli fák leveleit zöldes fehérre színezve.

Pislogtam, ahogy az előttem kibontakozó jelenetet figyeltem. A kristály belsejéből egy alak tűnt elő, hosszú fekete haja lebegett a szélben, ahogy ruhája is. Lehunyt szemekkel, mellkasán összekulcsolt kezekkel egy gyönyörű kislány jelent meg, majd, mint a fény megtestesülése lassan a földre ereszkedett.

A vakító fény olyan gyorsan tűnt el, ahogy előtört. A levegőben lebegő kislány lassan kinyitotta szemeit, fekete szemei lassan rám fókuszáltak.

Nem tudtam mozdulni. Se beszélni, de még pislogni sem.

A kislány rám nézett, majd cseresznyepiros ajkai lassan mosolyra húzódtak. Leírhatatlan volt angyali mosolyának szépsége. Felbátorodva megszólítottam:

- Én vagyok, Kirito...Yui hallasz?

Valami mégis szöget ütött a fejembe: Teljesen máshogy néztem ki.

De pillanatokon belül kiderült, hogy felesleges volt aggodalmaskodnom, Yui ugyanis megszólalt:

- Megint találkozunk Papa.

Azzal kinyújtotta a karjait és az ölembe repült.

- Apu... apu! - ismételgette Yui, ahogy a nyakamba csimpaszkodott, arcát az enyémhez simította. Erősen tartva kis testét én is sírva fakadtam.

Yui, Asuna és én három rövid napig voltunk együtt, mielőtt eltűnt volna. Rövid idő volt, de örökre az emlékezetembe vésődött. Kevés boldogság volt Aincradban, ezek egyike volt Yui felbukkanása. Nosztalgia érzése burkolt be, ahogy tartottam Yuit. A csoda tényleg előttem történik. Ha a fene fenét eszik is, visszaszerzem ezt a boldogságot. A valóság óta ez az első komoly ígéretem.

Körülnézve találtam egy nemrég kidőlt ágat és Yuit az ölembe ültetve kérdezősködni kezdtem:

- Mi történik itt?

Yui nagyon boldognak tűnt, ahogy felnézett rám.

- Úgy értem az nem a SAO, igaz?

Yui gyorsan elmondta, mi történt, mióta nem láttam. Úgy volt, hogy letörlik, de csak összecsomagolták és a környezeti adatok részeként eltárolták. Miután kitisztítottam a játékot, Aincrad megsemmisült. Bejöttem Alfheim új világába és mit találok?A régi SAO-s karakterem újra megjelenik. Csakhogy Asuna ettől még mindig nem ébredt fel.

- Kérlek, várj egy pillanatot - szólt Yui majd becsukta a szemeit

- Ez itt...

Yui szemei felpattantak, egyenesen rám nézett

- Úgy tűnik, ez a világ a SAO világának másolata.

- Másolata?

- Igen. A szerkezetét és a grafikus formátumot is ugyanaz a programcsoport biztosítja. Ezt sikerült is reprodukálnom. Ez bőven elég volt, hogy ellenőrizzem. Viszont az ellenőrzőrendszer egy kicsit elavult és a játékelemek is teljesen mások.

- Ez...

Elgondolkodtam, az ALO nagyjából a SAO incidens után egy évvel jelent meg. Az Argus csődbe ment, a RECTO pedig kapva kapott az alkalmon, hogy a technológiát megvásárolja, majd gyorsan piacra is dobta saját játékát. Ha meg tudod takarítani a saját motor költségeit, illetve a visszajelzési időt és költségeket óriási előnyre tehetsz szert. Most már nem lepett meg a világ részletessége, hiszen ugyanaz a motor futott alatta, mint ami a SAO-nál is.

- Ezt értettem, de azt még mindig nem, hogy mit keres itt az adatom?

- Apu engedd meg, hogy megnézzem az adataid.

Yui újra becsukta szemeit.

- Semmi kétség, ez tényleg a mentés, amely a Sword Art Online-ból származik. Mindkét játék ugyanazt a mentési algoritmust használja a karakterállás, ugyanúgy, mint a képességek mentésére így ezek átvihetők az egyikből a másikba. De a HP és MP nem ugyanolyan formátumban mentődött így ezek nem jöttek. A cuccaid mind rosszak, hamar dobd ki őket, míg a hibaellenőrző program meg nem találja...

- Öh...oké...

En masse kijelöltem az összes cuccomat. Voltak olyanok, amelyekhez emlékek kötődhettek, de mivel azt sem tudtam róluk, hogy micsodák nemhogy használni tudtam volna őket, nem volt, amiért megtartsam.

Ezért, komor eltökéltséggel az egészet kitörültem. Ezzel a kezdő felszerelésemmel maradtam.

- A képességeim szintjével nem lehet baj ugye?

- A rendszernek mindegy. Ha a játékidődhöz mérjük, akkor kissé rendellenes, de ezt csak a játékmester tudja észrevenni.

Hm... Akkor már nem beater vagyok csak egy egyszerű csaló.

Ha a karakter erejéről beszélünk a határ a csillagos ég...És volt egy olyan érzésem, hogy szükségem is lesz rá. El kell jutnom az Yggdrasil fa tetejére és meg kell mentenem Asunát. Ezen kívül nem azért jöttem, hogy szórakozzak, úgyhogy nem is terveztem, hogy komolyabban belemerülök a játékba.

Ahogy ránéztem az állapotablakra egy dolgot meg tudtam mondani: itt nincsen a SAO erő és ügyesség paramétere és a HP illetve MP változásai is nagyon kicsik. A fegyveres képesség növekedése pedig a felcsatolható fegyverek számát növeli, az erejüket nem. A SAO-ra oly jellemző kardképességek pedig itt nem léteztek.

Más szóval az ALO a játékos természetes ügyességére és ítélőképességére épített. A SAO-ban ha alacsonyabb szintű ellenfelek kezdtek ütni, kutya bajod sem lett. Itt viszont nagyon úgy tűnik,hogy egyáltalán nem ez a helyzet.

Az egyedüli, amiről tényleg halvány lilám sem volt, az a mágia,amely a SAO-ban nem is létezett. Most csak az illúziómágia volt betöltve a varázslatok közé, biztos a Sprigganok kezdőképessége. Mert ami biztos, hogy én soha nem használtam mágiát, nem is találtak el vele és így nem is tudtam, hogy mi is az.

Bezártam az ablakot, majd ránéztem Yuira aki még mindig a nyakamban lógott.

- Most hogy mondtad, mi vagy ebben a világban?

Bár meg tudom érinteni, Yui nem ember. A rendellenességek, amelyek a SAO működésében léptek fel vezettek az ő felbukkanásához. Ő egy mesterséges intelligencia röviden MI.

2025-re sok tudományos intézet adott ki publikációkat ezek közül egy: Mesterséges intelligencia-a végtelen tudás megközelítése. Ez a tanulmány állította, hogyha a racionális viselkedést tudják biztosítani, a tudás szimulálása és a valódi tudás között elmosódik a határ és egy fejlettebb MI születik.

Yui egy ilyen lehet, az első igazi MI. De ez vajmi keveset számít. Yui apaként szeret engem én pedig a lányomként őt. És ez bőven elég.

- Van egy amolyan fél karakternek számító segítség,amit navigációs pixinek hívnak. Úgy tűnik, hogy így vagyok felismerve.

Ezt kimondva hirtelen eltorzult az arca majd felfénylett és eltűnt.

- Yuiii!!! kiáltottam bepánikolva.

- Nincsen - válaszolt idegesen.

- Csak a térképet és a közelben tartózkodó játékosok adatait tudom lekérni.

- Áhhh... ez...

- A helyzet az, hogy Asuna... anyukád itt van.

- Anyu? Hogyan? - szökött fel a vállamról és az arcom előtt lebegett.

- Hogy érted?

- .......

Éppen bele akartam kezdeni, hogy elmeséljem a Sugou Nobuyukival való találkozásomat, de eszembe jutott, hogy már egyszer az amnéziáig hajszolták a játékosok negatív érzelmei és nem akartam tovább mérgezni az emberi gonoszsággal. Lenyeltem első válaszom, majd így szóltam:

- A SAO szerverek leállítása után Asuna nem tért vissza a valóságba. Kaptam egy fülest, hogy ebben a világban láttak valakit, aki hasonlít hozzá. Az is lehet, hogy csak délibábok után kapkodok és csak egy véletlenszerű karakter, aki hasonlít Asunára.

- Hogy jutottunk idáig... bocsáss meg Papa, de nem tudok semmit tenni... ha admin lennék, mint a SAO-ban, egyszerűen ellenőrizném a játékos adatait, de a rendszerhozzáférés nélkül...nem tudok mit tenni.

- Ne emészd magad. Azt is tudom, hogy hol keressük, Yggdrasil... szerintem ismered.

- Persze. Nagyjából északkeleti irányban van, de jó messze. Ha át kellene alakítsam, hm... körülbelül 50 km-re.

- Váó, az nem kis távolság. Ötször Aincrad kerülete. De tényleg... miért dobott ide a rendszer?

- Yui egy pillanatra lehajtotta a fejét: az adataid vagy megrongálódtak, vagy összecserélődtek valakiével, ezért kötöttél ki itt. De ez csak az én véleményem.

- Ha már estem, nem eshettem volna kicsit közelebb?! mérgelődtem, amíg eszembe nem jutott valami:

- Yui itt repülni is lehet, nem?

Felálltam majd hátranéztem.

- Oh, nézd ezek tényleg szárnyak.

A hátamból négy hosszú, kékesszürke szárny sarjadt. Inkább hasonlítottak a rovarok szárnyára, mint egyébre. De még mindig nem tudtam mozgatni őket.

- Hogyan tudok repülni? kérdeztem kis segítőmet.

- Van egy kontroller, amellyel irányítani tudod. Tartsd fel a bal kezedet mintha meg akarnál fogni valamit.

A vállamon ülő pixi utasításait követve hamarosan a kezemben volt a joystick.

- Húzd magad felé, hogy emelkedj, told el, hogy ereszkedj, balra vagy jobbra hogy fordulj, nyomd meg a gombot, hogy gyorsíts, engedd el, hogy lassíts.

Ajajaj... - gondoltam magamban

Elkezdtem magam felé húzni a kart. A szárnyaim megnyúltak és fényleni kezdtek. Tovább húztam magam felé.

- Oh!... - lepődtem meg

Ugyanis a testem lebegni kezdett. Úgy egy méterig emelkedtem majd visszatoltam a kezemet természetes helyzetébe.

Lenyomtam a gyorsítás gombot, természetesen elindulva előre. Még kipróbáltam a fordulást is, majd az alábukást. Viszonylag könnyen megtanulható volt, nem úgy, mint a többi repülős VR játék, amellyel játszottam. Az irányítás most már egyszerűnek tűnt.

- Úgy tűnik, hogy valamennyire kapizsgálom. Mi a legközelebbi város?

- Nyugatra van egy város, Sylvain. Az van legközelebb... Hirtelen elhallgatott, majd zavartan nézett fel.

- Mi a baj?

- Játékosok közelednek. Úgy tűnik, mintha egyet üldöznének hárman.

- Egy harc. Nézzük meg.

- Papa meggondolatlan, mint általában.

Ahogy Yuival beszélgettem, felcsatoltam a kezdő kardomat. Kihúztam, majd párszor suhintottam vele.

- Ááh ... Milyen gyenge kard. Egy kicsit túl könnyű is. Mindegy, kezdésnek megteszi...

Eltettem a pengét, majd újra a joystickért nyúltam.

- Yui az irányítást rád bízom.

- Rendben - mondta csengettyűszerű hangján azzal felszállt a vállamról.

Követve őt, én is a levegőbe emelkedtem.

☼☼☼

Végül a tűzvarázslat döntötte el a légi csatát, telibe kapva Lyfa hátát. Bár a lány természetesen nem érezte sem a hőjét sem a fájdalmat mégis kibillentette egyensúlyából. Szerencsére nem felejtett el magára rakni egy jó adag védelmi varázslatot így a HP-ja nem sokat csökkent, de a szilfek városa még nagyon messze volt.

Lyfa észrevette, hogy repülése kezdett lassulni. Gyorsan le kell szálljon, mielőtt szárnyai elgyengülnek, vagy lezúg a levegőből.

- Úúúúhhh...

Összeszorítva a fogait gyors zuhanásba kezdett az erdő felé hátha lerázhatja üldözőit. Mivel az ellenfélnek is volt mágusa még varázslattal is nagyon nehezen tudott volna elbújni. De azért meg kellett próbálnia. Nem akarta feladni és megöletni magát.

Ahogy földet ért gyorsan beugrott egy gödörbe az egyik fa tövénél. Kezeit magasba tartva elkezdte a varázslást.

Az ALO mágiája kísértetiesen hasonlít a fantasy filmekére. A legjobban úgy lehetne körülírni, hogy elkántálja a varázslatot. Figyelni kell a ritmusra és a kiejtésre is különben felsül az illető. Ha valaki félbeszakítja, szintén kezdheti elölről. Lyfa gyorsan befejezte a varázslatot. Rengeteget gyakorolta, hogy minél gyorsabban menjen. Ahogy vége lett, zöld köd vette körül búvóhelyét teljesen álcázva azt. Ezt viszont át lehetett törni, ha volt egy olyan varázsló, aki tudta használni az Észlelés mágiáját. Lyfa visszafojtott lélegzettel és lehető legkisebbre kuporodott össze. Nagyon hamar meghallotta a szalamanderek szárnyainak jellegzetes hangját, majd a páncéljuk csörgését, na meg a kiabálásukat.

- A szilf valahol itt bújhatott el. Keressétek meg!

- Rejtőzködésben mesterek. Szerintem használjunk varázslatot.

Lyfa majdnem elkáromkodta magát, de inkább csendben maradt.

Azután már csak a mágusuk kántálása majd a megidézett gyíkok mozgolódása hallatszott, ahogy egyre táguló körben véletlenszerű mozgással átkutatják a területet.

- Menj el! Menj el! Menj el!

Mantrázta Lyfa, de hiába, az egyik rátalált a búvóhelyére és hangos visítással adta a harcosok tudtára.

- Megvan, erre!

Hallva a páncélok zörgését Lyfa kiugrott rejtekhelyéről. Kihúzta kardját és kecsesen vívóállásba helyezkedett, míg a három szalamander rászegezte lándzsáját.

- Ne csinálj őrültséget! - szólt egyikük majd felemelte sisakrostélyát.

Izgatottságát elrejtette a sisak, de hangjából érezni lehetett.

A középső, a kis csoport vezetője nyugodt hangon szólt:

- Bocs, de ez a küldetésünk. Ha mindenedet átadod, elengedünk.

- Miért? Öljük meg! Az ellenfél nő, olyan izgatott vagyok - heveskedett a bal oldali ő is felemelte a rostélyt. Úgy tűnt mintha megrészegült volna az erőszaktól.

Egy év tapasztalatával rendelkezve Lyfa egyet bizton állíthatott: az ilyen nővadász játékosok... ők a leggonoszabb akasztófavirágok. És az a gond hogy nem is voltak kevesen... Ha egy ilyen megérint egy nőt, azonnal küldi a rendszer a tisztességtelen viselkedésről szóló értesítést. Néhány játékosnál addig fajul, hogy már rendesen élvezik, ha nőket gyilkolhatnak.

- Biztos, hogy egyikőtöket magammal viszem a sírba. Gyertek, ha nem félitek a büntetést.

A két szélső megvadult Lyfa ellenállásától és ráemelték lándzsáikat.

- Add fel. A szárnyaid kifáradtak és mi még mindig repülünk.

Ha valakit röpképtelenül a levegőből támadnak meg, nagyon nagy hátrányban lesz, és itt nem egy ellenfél van, hanem három. De a harcosnő nem adta fel. Nem fogja átadni a pénzét az életéért könyörögve.

- Milyen makacs lány. Gondolom elkerülhetetlen. - vonta meg a vállát.

A levegőbe emelkedve kicsivel eltávolodott Lyfától, a másik kettő követte.

Három lándzsával nézve farkasszemet Lyfa mégis teljes erővel nekik akart rontani. A szalamanderek támadásra készültek mikor hirtelen...

A szalamanderek mögött zörögni kezdett a bokor, egy árnyék szökött ki, elsuhant a lándzsások közt, tett néhány kört, majd nagyot csattanva fejre érkezett.

Lyfa is és a szalamanderek is meghökkenve nézték a jövevényt.

- Aúcs... Ez egy lezuhanás lett.

A hangjában egyáltalán nem érződött, hogy épp most csapódott a földbe. Szürke bőre, fekete tüskés haja volt és nagy szemei, amelyek kissé kópé jelleget kölcsönöztek neki. Kékesszürke szárnyai világosan mutatták, hogy egy Spriggan pottyant közéjük.

Viszont mit keres itt egy Spriggan, akiknek bázisa épp átellenben van velük, északkeletre? Mialatt ezen gondolkozott, Lyfa ellenőrizte a felszerelését. Egyszerű fekete tunika és nadrág...ez nem páncél...egy gyenge karddal kiegészítve. Akárhogy is, ezek kezdőcuccok. Egy kezdő idejön a semleges térség kellős közepébe... Mégis mit gondolt ez magáról?!

Még újonc volt, ezért Lyfa nem akarta, hogy végignézze, ahogy megölik őt.

- Mit csinálsz??Rohanj!!

De a feketébe öltözött srác nem mozdult. Lehet, hogy nem is tudta, hogy itt szabadon megölhetik?! Miután beletett valamit a mellényzsebébe, Lyfára pillantott majd a lebegő szalamanderekre és így szólt:

- Három harcos egyetlen lány ellen, nem sok ez egy kicsit?

- Mit mondtál?!!!!!!

Ha a Spriggannak az volt a célja, hogy felhergelje őket, hát sikerült neki. Ketten leváltak a trióból, közrefogták, miközben ő nyugodta állt. Leeresztették lándzsáikat, rohamra készülődve. Lyfa nem mert segíteni rajta, mert a vezérük még mindig a levegőben volt, éppen előtte.

- Idióta mért jöttél ide? Mindegy... még egy kis móka...

A fiú nyugodtan állt a két szalamander előtt. Egyikőjük egy kicsivel hamarabb indult, hogy ha véletlenül a fiú kikerülné a támadást, a másik akkor is megölhesse.

Ez nem olyasvalami volt, amivel egy újonc elbírhatott volna.

Nem akarom látni, ahogy a lándzsák átfúrják a testét gondolta Lyfa.

De mielőtt félrenézhetett volna valami nagyon különös történt:

Jobb kezét mellényzsebén tartva bal kezét előretartotta és elkapta az életére törő lándzsa hegyét. Fények és hangok jelezték a Védekezés képesség aktiválását.

Lyfa leesett állal, tágra nyílt szemekkel nézte és nem hitte el, amit lát.

A spriggan, ellenfele lendületét kihasználva rádobta társára, akik így hangos csörömpölés közepette a földön kötöttek ki.

A fiú megpördült, miközben kardja markolatára tette kezét.

- Ugye nem baj, ha megölöm őket?

- Már miért lenne, egy perce még ők akartak kicsinálni téged... - mondta még mindig döbbenten a szilf.

- Akkor bocsáss meg egy percre

A Spriggan kihúzta gyenge kardját, majd lazán hagyta a föld felé lógni. Lyfa azt hitte, azonnal támadni fog, de nem mozdult. Majd elébb lépett és hirtelen...

Bumm... a fiú eltűnt, ahogy valamilyen hang csapta meg őt. Egy hangrobbanás!?! Lyfa sokféle ellenféllel harcolt,de sosem látott ilyen támadást.

Gyorsan jobbra fordult és látta, ahogy a fiú kicsit meggörnyedve megáll, távol a kiindulási helyétől.

A két szalamander közül az egyik épp elporladt a háta mögött, ahogy megpróbált felegyenesedni. Gyorsan eltűnt, csak egy lélekfényot hagyott maga után.

Nagyon gyors - borzongott meg Lyfa

A támadása mindenen túlmutatott, amit eddig látott, egy teljesen más világ volt. Teste remegett az izgatottságtól.

Ebben a világban egy dolog folyásolja be, hogy mennyire gyorsan tud valaki mozogni: Mégpedig az, hogy mennyire gyorsan tud válaszolni az agya az Amusphere által küldött jelekre. A veleszületett reflexek egy dolog, de a tapasztalat is nagyban közrejátszik. Lyfa nem akart bőcsködni, de sebességben a legerősebb 5 szilf játékos közé tartozott, az edzések illetve az egy év játék által igen megnőtt. Magabiztos volt, 1v1-ben nem marad el senkivel szemben a gyorsasága.

Lyfa és a szalamander vezér még mindig tátott szájjal nézték, ahogy a fiú megfordult, majd újra küzdőállásba állt. A másik szalamander az ellenkező irányba indult el, keresgélve a fiút, aki eltűnt az orra elől.

A Spriggan könyörület nélkül rohamozta meg a második szalamandert. Most nem szalasztom el, gondolta Lyfa figyelve a srác mozgását. Eleinte nem is volt olyan gyors, de így is, mintha elmosódott volna. De miután megtette az első lépést... Látta most már, mintha a levegő a hangtól megreszketett volna. Mintha egy gyorsított felvételt nézett volna, nem tudta észrevenni minden mozdulatát. A fiú kardja kettévágta a szalamandert, de még a fényeffekt sem tudott teljesen lépést tartani vele. Még futott néhány métert, majd megállt, kardját magasba tartva. Újra tűz tört ki, jelezve a második harcos halálát.

Beugrani a harc közepébe és mindent megváltoztatni...és ezután még egy ilyet mondani...Lyfa kacagni kezdett.

Ez a Spriggan olyan volt, hogy egy harcba keveredve mindenki harci kedvét lelohasztotta.

- Nekem jó így is...legközelebb én nyerek - mondta

- Az igazság az, hogy 1v1-ben ellened sem állnék ki. - válaszolt ellenfele

Azzal kiterjesztette szárnyait és vörös csíkot húzva maga után elrepült. Csak a Spriggan meg Lyfa maradtak, na meg a két lélekfény, amelyek pár másodperc múlva el is tűntek.

Lyfa tagjai megint megfeszültek, amikor a fiúra nézett.

- Most mit csináljak? Fussak? Köszönjem meg?

Kicsit feljebb emelte kardját.

- Vagy harcoljunk?

A fiú válasz helyett jobbról balra meglengette a kardját, majd gyorsan elrakta.

- Én inkább arra gondoltam, ahogy a hős lovag megmenti a hercegnőt az ellenségeitől. Hálából ő sírva a nyakába ugrik.

És nem átallott röhögni...

- Bolond vagy? Inkább megküzdök veled. - vörösödött el Lyfa

- Hahaha...csak vicceltem - válaszolt nevetve

Lyfa mérgében a fogát csikorgatta, ahogy a fiú kacagott. Már épp egy frappáns visszavágáson gondolkozott, mikor hirtelen egy fiatal lány hangja hallatszott:

- Igaz, ezt nem engedem meg.

Körülnézve, Lyfa nem látott semmi mozgást. Ekkor a fiú kicsit ideges lett, majd ezt mondta:

- Mondtam, hogy ne gyere elő!

Lyfa a fiú fele fordulva észrevette, hogy annak mellényzsebéből valami csillogó ugrott elő. Kicsi volt és zümmögő hangot adott ki, ahogy az arca előtt lebegett.

- Csak én és anya ölelhetünk meg, apu - mondta.

- A...apaaa?

Lyfa kicsit közelebb lépett és egy tenyérnyi méretű kis tündérkét talált. Egy navigációs pixi volt, amit a segítség ablakból lehetett előhívni. Viszont ezek... csak alapkérdésekre tudtak választ adni a játékkal kapcsolatban.

Lyfa meg is feledkezett a fiúról, csak a tündérkét nézte:

- Oh ne, ez...

Gyorsan mindkét kezével elkapta és erőltetett mosollyal magához szorította. Lyfa a pixire nézett majd kérdezett:

- Ez egy magán pixi?

- Mi?

- Volt a játék kezdeténél egy nyereményjáték, amely során néhányan kaptak egy- egy ilyen tündérkét.

- Áh... én...Yui nem tudta folytatni, mert a fiú a szájára nyomta egyik ujját.

- Igen... igen ez lehet... Szerencsém van az ilyesmiben.

- Háát fúú...

Lyfa még egyszer tetőtől talpig végigmérte a fiút.

- Most mi... mi van?

- Furcsa vagy, az. Feltehetően a játékot megjelenésekor kezdted, mégis a kezdő fegyverzeted van. Vagy legalábbis erre gondolok, mivel nagyon erős vagy.

- Áh, igen...Ezt a karaktert még a játék kezdetén készítettem,de sokáig egy másik VRMMO-val játszottam.

- Tényleg?

Ahogy jobban belegondolt tényleg volt értelme. Ha ismerte az Amusphere-t, az tényleg a miatt lehetett, mert rengeteget játszott más játékokat. Ez lehetett az oka a szinte természetfeletti gyorsaságának is.

- Te Spriggan vagy. Hogy keveredtél ide? A fajod területe fent van északkeleten. Nem?

- El...eltévedtem...

- Eltévedtél?!?

Kiáltotta meglepetten Lyfa.

- Még egy olyan embernek, akinek semmi irányérzéke is vannak határai. Tényleg nagyon fura vagy.

Nevetni kezdett, ahogy meglátta a fiú arckifejezését. Miután visszatette a kardját a hüvelyébe így folytatta:

- Hmm...úgy tűnik, hogy köszönettel tartozom neked. Lyfa vagyok.

- Én pedig Kirito , ez a gyermek pedig Yui.

Ahogy kinyitotta a kezét a pixi duzzogó arccal kirepült belőle, meghajolt Lyfa előtt, majd visszarepült Kirito vállára.

Nagyon meglepte Lyfát az, hogy beszélgetni akart ezzel a fiúval. Nem volt túl ritka a barátságkötés és mivel Lyfa nem zárkózott el, így volt néhány barátja.

- Nem tűnik rossz embernek...gondolta Lyfa

- És mik a terveid?

- Hát egyelőre nincs semmi konkrét.

- Akkor hadd folytassuk ezt egy ital mellett rendben?

Kirito erre elmosolyodott, és - gondolta Lyfa - ez a mosoly szívből jött.

Akik pedig ennyire ki tudják mutatni az érzelmeiket és ennyire szabadon tudnak nevetni a VR világban nagyon ritkák.

- Ez boldoggá tesz. Ööh... Éppenséggel keresek valakit, aki egy kicsit felvilágosítana erről a világról és arról a fáról.

- A világfa? Nem néznéd ki most belőlem, de az ALO veteránja vagyok.

- Nézzük csak... Van egy semleges falu északra, odarepülünk.

- Nincs közelebb Sylvain?

Lyfa meghökkent, Kirito arcára nézett mielőtt válaszolt:

- Igaz,de...Te tényleg semmit se tudsz?Az szilf terület.

- Mi a baj ezzel?

Lyfa hirtelen nem találta a szavakat.

- A baj?...nos hívhatjuk annak is...Mivel szilf terület, te nem támadhatsz senkit,de téged bármelyik szilf igen.

- Áh, értem. De amíg veled vagyok, Lyfa úrnő és nem hergelem őket, addig nem lehet baj. Úgy hallottam, hogy nagyon szép a szilfek országa.

- Csak Lyfa. Tényleg nagyon fura vagy. Nem bánom, mehetünk, de nem tudom szavatolni a biztonságodat.

Vonta meg a vállát Lyfa. Úgyis meg akarta látogatni szeretett fővárosát és mivel Spriggant nem sokszor látnak, jókora kavarodást fog okozni... - gondolta komiszan.

- Na, akkor repüljünk Sylvainba. Nemsokára nagyon zsúfolt lesz.

Mondta Lyfa azzal az órára nézett. Délután négy óra volt így már nem maradhatott már túl sokáig ebben a diveban.

Lyfa szárnyai már majdnem megpihentek, kiterjesztette őket, amelyek lágyan világítani és rezegni kezdtek. Kirito oldalra döntötte a fejét, majd kicsit zavartan nézte.

- Lyfa, lehet repülni a kontroller nélkül is?

- Persze. Tudsz?

- Most tanultam meg használni...

Kirito elő akarta hívni a joystickot, de Lyfa megelőzte:

- Igen, van egy trükkje a szabad repülésnek. Aki meg tudja érteni, az hamarosan repülni is tudni fog. Próbáljuk meg: Fordulj hátra, de ne hívd elő a joystickot.

- Így?

Kirito félkörben megfordult, a háta nem volt túl széles. Lyfa kinyújtotta ujjait majd egy kicsivel a lapockája fölött megérintette. A vállán levő pixi álmélkodva figyelte.

- Ahol megérintettelek, emlékezz rá.

- Ok

- Szabad repülésnek hívják, de egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak elképzeled és hipp-hopp a levegőben is vagy. Meg kell tanulnod virtuális csontokat és izmokat növeszteni, amelyek aztán a szárnyaid fogják mozgatni.

- Virtuális csont... és izom...

Ismételte Kirito zavartan. Ahogy ezt kimondta,a lapockái elkezdtek összehúzódni. Ahol Lyfa megérintette szárnyak sarjadtak- ezúttal már a kontroller nélkül.

- Ez igen! Csak így tovább! Először mozgasd a vállizmaid, hogy fel tudd fogni a szárnyak mozgását.

Ahogy ezt kimondta, Kirito hátizmai sebesen összehúzódtak, ezzel pedig a szárnyai vibrálni kezdtek, Lyfa hallotta búgó hangjukat.

- Ez az! Most erősebben!

- Höh...öh...öh...

Lyfa, kinyújtotta a karját és Kirito hátán tartotta a kezét, amíg a szárnyai elég felhajtóerőt nem biztosítottak, majd hirtelen miden erejével meglökte.

- Uáááááh!!!

Ahogy a levegőben volt úgy húzott el akár egy rakéta.

- Szz...Jajjjj...Aúúúúúúúú...

Kirito egyre távolodott, így kiáltásai hamar elhaltak. Átszáguldott a lombokon majd eltűnt Lyfa szeme elől.

- .....

Lyfa összenézett a Kirito válláról lepottyant pixivel.

- Oh ne...

- Apuuu!!

Egyszerre szálltak fel, Kiritót keresve. Amint átértek a fatengeren alaposan körülnéztek és meg is találták.

- Ajajajajajajajj...segítség! Valaki ááállíítsooonn meeeeeeeg!!!!!

Egy szánalmas kiáltás törte meg az éjszaka csendjét és visszhangzott a végtelen égen.

Lyfa és Yui egymásra néztek majd elnevették magukat.

- Fufufu...Ez nagyon nagy...

- Bocs apu, de annyira vicces...

Ahogy egymás mellett lebegtek, szakadtak a röhögéstől. Amikor éppen elcsendesedtek volna, megint meghallották Kirito kiabálását és megint kacagni kezdtek. Lyfa nem tudta, mikor nevetett ilyen jóízűen. Ez lehetett az első alkalom...

Mikor kikacagták magukat, Lyfa elkapta és megállította Kiritót majd tovább tanította a Szabad Repülés trükkjeire. Egy kezdőhöz képest nagyon gyorsan tanult. 10 perc sem kellett hozzá és már teljesen szabadon repült.

- Óh... ez eszméletlen!! - kiáltotta Kirito ahogy köröket és hurkokat írt le a levegőben.

- Tudom.

- Annyira izgalmas! Örökké repülnék...

- Ez igaz!

Lyfa is vele repült, szárnyainak zúgása kiegészítette Kiritóét.

- Ez nem fair! Én is jövök! kiáltotta Yui majd kettejük között szárnyalt.

- Próbáld csökkenteni a hátad és a lapockáid mozgását, mert hanem akadályozni fognak a kardforgatásban! Na, akkor irány Sylvain! Gyere utánam!

Lyfa fordult egyet, majd elindultak az erdő felett. Aggódni kezdett, hogy túl gyorsan repül, ezért lelassított, hogy Kirito tudjon lépést tartani vele. Ehelyett a Spriggan elkezdte lehagyni.

Ránézett Kiritóra, aki ezt mondta:

- Mehetünk gyorsabban is, ha akarsz.

- Ho ho...

Lyfa mosolya ragadozószerűvé vált, ahogy egyre jobban felgyorsított. Kirito hallotta, ahogy a szárnyai által keltett hang megváltozik, így ő is gyorsított.

Lyfa hamarosan elérte a végsebességének 70 százalékát majd hátranézett:

- He? Heee? Heeeee?!?

Meglepetésében felkiáltott, ugyanis Kirito ott volt mögötte. A legtöbben, amikor kezdik elérni a végsebességet, eltompulnak, valamilyen pszichológiai nyomás hatására.

Ezt Kirito az első repülésénél legyőzze... Nagyon erős akarata van.

Lyfa becsukta a száját, majd maximumra gyorsított. Soha nem repült társaságban ekkora sebességgel, mert szokásos csapattársai közül senki nem tudta tartani vele az iramot.

A fák elmosódott zöld folttá váltak alattuk, majd gyorsan tovatűntek.

- Áh, túl gyors - kiáltotta Yui azzal beugrott Kirito mellényzsebébe.

Kirito és Lyfa egymásra néztek, majd elnevették magukat.

Amikor előrenézett az erdő épp véget ért, és sok-sok fénypont jelent meg. A legfényesebben a város közepén levő torony, a szilfek szimbóluma, a Szél Tornya ragyogott. Ahogy közelebb értek a városhoz úgy látták meg a sok járókelőt.

- Oh látom már. - kiabálta túl Kirito a szelet.

- A középső torony bejáratánál fogunk leszállni. Öh...

Lyfának hirtelen eszébe jutott valami és mosolya vigyorrá terebélyesedett:

- Kirito, tudod, hogy kell leszállni?

- .....

- Fogalmam sincs! - kiáltotta

- Háát...

De eddig már fél látómezejét elfoglalta a torony.

- Bocsi, túl késő... Sok szerencsét.

Bocsánatkérő mosollyal gyorsan kiterjesztette a szárnyait és elkezdett fékezni.

- Ilyen ostobaságooooooooooot!!! - kiáltotta a Spriggan, ahogy a torony felé száguldott. Lyfa nagyon remélte, hogy túléli a becsapódást.

Pár másodperc múlva szörnyű csattanás rázta meg a levegőt.

- Hmmm... Lyfa olyan kegyetlen... Ha nem egyéb, kezdek félni a repüléstől... - kászálódott ki Kirito a virágágyásból ahová lezuhant.

- Forog velem a világ... - motyogta a szédelgő Yui

Lyfa csípőre tette a kezét és megszólalt:

- Tele vagy eltökéltséggel. Nagyon meglepődtem, hogy túlélted.

- Áh... ez már túl sok...

Kirito a játék által megengedett legnagyobb sebességgel csapódott a torony falának, mégis majdnem félig volt a HP-ja. Nem tudni, hogy csak erős a teste vagy szerencsés volt, mindenesetre sok titkot rejtett egy kezdőhöz képest.

- Nyugi, meggyógyítalak.

Lyfa egy gyógyító varázslatot idézett Kiritóra. Kék fény vette körül kezét majd Kirito testére esett.

- Óhh.... Szóval ez a mágia... - nézelődött kíváncsian Kirito.

- Csak az Undine-ok tudnak komolyabb gyógyító varázslatokat alkalmazni. Ez viszont egy elengedhetetlen, érdemes megtanulni.

- Minden fajnak megvannak a maga erősségei és gyengeségei, ha mágiáról van szó? A sprigganoké mi?

- Kettő van: Kincskereső és Illúziómágia. De harcban egyik se ér sokat így ez a legnépszerűtlenebb faj.

- Áh... Tényleg meg kellett volna csinálnom a házi feladatot... - vonta meg a vállát Kirito majd felállt.

- Szóval ez a szilfek fővárosa... Gyönyörű - álmélkodott

- Szerinted is?

Sylvain avagy a Smaragd főváros tényleg felért a nevéhez. Különböző magasságú tornyok nőttek ki belőle, összetett légifolyosót hozva létre. Minden toronyból zöld fény szűrődött ki, ez pedig hasonlatossá tette a fantasykben levő királyságokhoz. A Szél Tornya mögött van az Uralkodó Szállásaegy gyönyörű épület, amelynél- ebben Lyfa biztos volt- nem találhatunk szebbet egész Alfheimban.

Hirtelen egy ismerős hang szakította félbe elmélkedését:

- Lyfaa hát éélsz!

Megfordulva Lyfa egy sárga hajú szilf fiút vett észre, aki őrültként integetett neki.

- Áh Recon... Igen, sikerült túlélnem...

Recon csillogó szemekkel nézett Lyfára.

- Tényleg csodálatos vagy... annyi ellenség vett körül és mégis épségben visszatértél...

Óoh...vette észre a Lyfa mellett álló fiút.

- Ez nem egy Spriggan ?!Mit keres itt?!

Hátraugrott, keze máris az övébe rejtett kést markolta.

- Nyugi Recon. Ő az oka, hogy megmenekültem.

- Mi?

Lyfa Kirito felé fordult:

- Ez Recon. Kicsivel azelőtt ölték meg, hogy felbukkantál.

- Fáj ezt hallanom. Kirito vagyok.

- Oh... Örvendek...

Megragadta Kirito jobb kezét majd meghajolt.

- Nincs időnk erre! - azzal megint hátraugrott

- Mi van, ha kém?

- Én is ezen morfondíroztam az elején, de ahhoz túlságosan komolytalan..

- Ez fájt...

Erre mindketten elnevették magukat.

Recon gyanakvóan nézte, majd megköszörülte a torkát.

- Lyfa, Sigurd és a többiek a Nárciszcsarnokban várnak, készen, hogy szétosszuk a zsákmányt.

- Oh...Értem...Háát...

Amikor valakit megölnek, ellenfele 30 százalékát a nem felszerelt cuccoknak magával viszi. Hogy miket, az véletlenszerűen dől el. Viszont, ha csapatban van, akkor életbe lép a Biztosítási Keret, amely gyakorlatban annyit tesz, hogy amíg egy játékos is él a csapatból, addig minden cucc hozzá kerül. Ezért is üldözték Lyfát annyira, és az, hogy a szilf csapat munkája nem ment füstbe, az csak Kiritonak az érdeme.

Lyfáék közt szokássá vált, hogy egy boltban, az előbb említett Nárciszcsarnokban találkoznak, hogy elosszák a zsákmányt. Most viszont Lyfa zavartan nézett Reconra, majd így szólt:

- Ma nem veszek részt. Különben sincs olyan felszerelés, ami találna rám. Megkérek, hogy oszd szét a többiek között.

- Akkor te nem jössz?

- Megígértem Kiritonak hogy meghívom egy italra, ha már megmentett.

Recon Kirito fele fordult, szemébe újra visszatért az előbbi gyanakvás, csak most más forrásból.

- Héj, ne gondolj egyből rosszra - rúgta bokán Recont

Ezután megnyitotta a kereskedési ablakot, majd az egész zsákmányt átpakolta Reconhoz.

- Lyfa...

Frusztráltan, Lyfa gyorsan elkapta Kirito karját majd maga után ráncigálta.

- Ez a fiú...a barátod volt? kérdezte Kirito

- Vagy a szerelmed?

- Micsoda???

A második kérdés Yuitól származott, aki épp akkor dugta ki a fejét Kirito zsebéből.

Lyfa megtántorodott, szárnyait kiterjesztve visszanyerte egyensúlyát.

- Nem, nem csak csapattársak vagyunk.

- De nem úgy tűntök. Mintha régebbről ismernétek egymást.

- A vesémbe látsz?! Igen,osztálytársak vagyunk a valóságban.

- Áh... ez nagyon jó lehet... Osztálytársakkal játszani. - mondta Kirito kicsit irigyen.

- Hidd el,megvan az árnyoldala is :Emlékeztetnek olyan gonosz dolgokra is, mint a házi feladat.

- Ha ha ha ... értem.

Közben sétáltak tovább. Néha más szilfekkel is találkoztak, akik látva Kirito fekete haját meglepődtek, de Lyfát meglátva mellette továbbmentek.

Nem volt túlságosan aktív, viszont néhányszor már volt a szilfek bajnoka így ismert volt és népszerű. Végül egy kis fogadóhoz érkeztek, a Völgyi Liliompavilonhoz.

Lyfa nagyon szerette, mert isteni desszertet lehetett kapni.

Mikor Lyfa benyitott, majdnem üres volt, leszámítva néhány játékost. Délután volt, úgyhogy hamarosan tömve lesz a kalandozásból visszatérőkkel.

Leültek egy eldugott asztalhoz.

- Én fizetek, vegyél, amit csak akarsz.

- Ha ilyen szépen kérsz...

- Ne egyél túl sokat, mert kilépés után meg nem fogsz tudni enni. - mondta Lyfa de közben már a desszertkínálatot gusztálta.

Ez a jelenség nagyon furcsa volt. Valamilyen oknál fogva, ha valaki eszik a játékban, akkor ez kilépés után is valameddig megmarad. Lyfa számára az egyik legnagyobb csábítása a VR-nek az volt, hogy degeszre tömhette magát édességgel mégsem kellett aggódnia, hogy elhízik. Viszont óvatosan evett, mert az édesanyja nagyon dühös lett volna, ha nem eszik semmit.

Ezt diétázásra kihasználni nem is volt olyan elvetemült ötlet. De a játékfüggők akár halálra is éheztethették magukat, ha nem figyeltek oda.

Lyfa közben kiválasztott egy Bajor gyümölcstortát, Kirito gyümölcsös pitét hozzá pedig bort és legnagyobb meglepetésére Yui egy sajtos kekszet rendelt.

Az NPC[1] azonnal ki is hozta a rendelésünket.

- Nos, még egyszer, köszi hogy segítettél.

Majd a rejtélyes zöld borral koccintottak, majd egy húzásra felhajtották.

- Nagyon harciasak voltak. Az ilyen csoportos PK[2] mennyire gyakori?

- Már eleve jószomszédi iszonyban élünk a Szalamanderekkel. Mivel a területeink egymás mellett vannak, nagyon sokszor összefutunk. Ez már háború a két faj között. Viszont ez a szervezettség csak nemrég kezdődött. Egyben azonban biztos vagyok: Készülnek az Yggdrasil-fa ellen.

- Apropó, tudnál mesélni róla?

- Aha... Még említetted, hogy erről szeretnél beszélgetni. Mit akarsz tudni?

- Fel akarok jutni a tetejére.

Lyfa meglepődött, de amikor Kirito arcára nézett, nyoma sem volt a megszokott kópéságnak. Tényleg komolyan gondolta.

- Biztos, hogy mindenki ezt akarja. Ez az ALO főküldetése.

- Hogyhogy?

- Ugye tudod, hogy van egy korlát, amennyit repülhetsz? Mindegy melyik fajhoz csatlakozol, mindenkinél csak 10 perc. Viszont amelyik faj eléri az Yggdrasil fa tetején trónoló lebegő várost és sikerül a Tündérkirálytól kihallgatást kérnie, az újjászületik, mint Alf.

- Nekik pedig a tökéletes szabadságot jelenti a repülés, mivel ez a korlát eltűnik.

- Értem. - harapott Kirito egy darabot a pitéből és bólintott.

- Érdekes történet. De hogyan lehet feljutni oda?

- A világfa belsejében van egy hatalmas kupolaszerű épület. Ha azon átmész már ott is vagy. Csakhogy ezt NPC őrök vigyázzák. Hidd el, sokan megpróbálták, de még senkinek sem sikerült. A Szalamanderek jelenleg a legerősebb faj, rengeteg pénzt költöttek fegyverkezésre. Lehet, hogy ők fogják megpróbálni legközelebb.

- Ennyire erősek az őrök?

- Nagyon. Gondold végig: az ALO egy éve jött ki és még mindig nem sikerült teljesíteni a küldetést. Miféle küldi az ilyen?!

- Igazad van de...

- Hogy őszinte legyek, múlt ősszel már petíciót is benyújtottak, hogy kicsit vegyék vissza az őrök erejét.

- És aztán?

- Semmi csak a szokásos maszlag: A játék jól ki van egyensúlyozva és a többi sületlenség. Már olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy egyszerűen nem is lehet teljesíteni a küldetést.

- Lehet, hogy csak elnéztétek egy fontos pontját, vagy egy faj nem is tudja meghódítani a fát.

Lyfa tortát tartó keze megállt, majd a sütemény fölül ránézett Kiritóra.

- Nagyon jó ötlet... Ha valamit elnéztünk azt meg lehet találni. A második része azonban lehetetlen.

- Lehetetlen?!

- Ellentmondásos. Minek segítenél valakinek, mikor a küldetés szövege kimondja, hogy csak az első faj változik át.

- Ezzel... Ezzel azt akarod mondani, hogy lehetetlen megmászni a világfát?!

- Nagyon úgy vélem. Viszont azon kívül rengeteg dolog van, ami érdekessé teszi a játékot. De én nem adom fel, addig nem, amíg meg nem ismertük az igazi repülés örömét. Ha évekig tart is kivárom...

- Ez nekem viszont túl késő lesz!! - kiáltotta Kirito elcsukló hangon.

Lyfa meglepődött a hangjából sugárzó kétségbeeséstől és ránézett. Tekintete találkozott Kiritoéval, aki annyira összeszorította a fogait hogy hallani lehetett ahogy csikorogtak.

- Papa - szólalt meg Yui

Letette a kekszet, amit eddig jóízűen evett majd felrepült Kirito vállára. Kezét arcára téve nyugtatgatta, míg végül a fiúból eltűnt a feszültség.

- Bocsáss meg, hogy megijesztettelek - mondta halkan

- De... de tényleg fel kellene, jussak arra a fára...

Sötét szemei kifent kardként csillogtak, ahogy ránézett, Lyfa szíve gyorsabban kezdett verni.Kortyolt egyet borából, próbálva lehűteni magát és így szólt:

- Miért kell olyan messze menned?

- Keresek valakit.

- Mit értesz ez alatt?

- Ezt nem tudom egyszerűen elmondani.

Kirito rámosolygott Lyfára, de szemei kétségbeesést tükröztek.

Valahol láttam már ezeket a szemeket... gondolta Lyfa

- Lyfa, köszönöm, rengeteget segítettél. Na meg a finom kajáért is. Nagyon örvendek, hogy te voltál az első személy, akivel összefutottam.

A szilf lány keze magától mozdult és megragadta az éppen felálló Kirito karját.

- Várj egy percet, te komolyan a fához akarsz menni?

- Igen ez olyasmi, amit a saját szememmel kell, lássak.

- Ez őrültség, nagyon messze van. Rengeteg szörny les rád útközben. Tudom erős vagy, de...

Még mielőtt vissza tudta folytani,, a következő szavak csúsztak ki ajkán:

- Rendben, akkor odaviszlek.

- Mi?!

- Nem, nem, ezt nem engedhetem meg... Hisz még csak most találkoztunk...

- Már meghoztam a döntést.

Lyfa elfordult, hogy elrejtse pirulását. Az ALO-ban mivel repülni lehet, teleportálni nem. Emiatt az 50 km az olyan, mintha a valóságban tennék meg...- leszámítva persze a repülést. Ezen felül felajánlani, hogy elvisz egy vadidegent, akivel most találkozott először Arunba... nem hitte volna el magáról hogy ekkora merészség szorult bele.

De...nem hagyhatom magára... - gondolta Lyfa

- Itt leszel holnap? - kérdezte

- Persze.

- Akkor, délután háromkor találkozzunk itt. Ha ki akarsz jelentkezni, végy ki egy szobát. Találkozunk holnap.

Ezzel Lyfa a bal kezét* meglendítve megnyitotta a menüt. Mint szilf, területén bárhol kiléphetett, így megnyomta a KIJELENTKEZÉS gombot.

- Várj egy kicsit! - szólt Kirito

- Köszi szépen.

Lyfa bólintott, majd megnyomta az OK gombot. A világ előbb szivárványszínű lett majd teljes sötétség...Lyfa teste eltűnt,csak a pirulás és a szívének dobogása került át a valóságba.

Lassan kinyitotta a szemét.

Az ismerős poszter a plafonon... Egy kinagyított képernyőkép volt, amelyet kinyomtatott. A végtelen alfheimi eget ábrázolta, középen egy tündérlánnyal, lófarokba fogott szőke hajjal.

Kirigaya Suguha levette az Amuspheret. A gépezet sokkal szebb volt, mint az első generációs változat,a Nerve Gear, inkább tűnt luxuscikknek, mint börtönnek.

Még ha vissza is tért a valódi világba, az arca mégsem akart lehűlni. Suguha felült, megcsípte arcát majd kiáltott egyet:

- Vvvvvááááááááá!!!!!!

Nagyon szégyellte magát a tettei miatt és egyre jobban ráébredt, hogy mennyire vakmerő volt. Mielőtt elkezdett játszani, osztálytársa Nagata Shinichi, azaz Recon megjegyezte, hogy amikor Lyfává változik, a merészsége 50 százalékkal megemelkedik. De nem gondolta volna, hogy ilyen viselkedéshez vezethet,mint amit ma produkált. Suguha egy darabig mérgesen rugdosta a matracát.

Nem tudhatta a játékos korát, mégis úgy gondolta, hogy ez a titokzatos fiatalember körülbelül vele egyidős lehet. Bár a kinézete arra utalt, mégsem volt kópé vagy csintalan, így nem lehetett teljesen biztos benne.

Nemcsak titokzatos volt, hanem iszonyatosan erős. Ha harcra került volna a sor, egészen biztos, hogy elveszíti. Egyéves játéka alatt ő az első ennyire erős játékos, akivel találkozott. Suguha kimondta a nevét:

- Hmm... Kirito...igaz?

Saját szememmel akarom látni azt a világot - ez a gondolat először egy évvel a SAO tragédia után jutott Suguha eszébe.

Azelőtt szinte tabu volt, ami elragadta testvérét. Egyszerűen szó sem volt, ami leírja a gyűlöletét. De mikor fogta a kezét, felötlött benne egy gondolat:

Mi tudta ennyire csábítani ahhoz, hogy így végezze?

Többet akart tudni róla és a világról látni akarta a saját szemével. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy csökkentse a bátyja és közte kialakult szakadékot.

- Szeretnék egy Amuspheret - mondta az édesanyjának.

Midori Suguhára nézett majd lassan bólintott.

- Ne használd túl sokat és figyelj a fizikai erőnlétedre. - mondta nevetve

Másnap már Nagata Shinichi előtt termett. A fiú megszállott játékos, de egyben a legjobb is volt az osztályban. Odalépett az asztalához, majd ezt mondta neki:

- Találkozzunk fent a tetőn.

Mindenki elcsendesedett, hogy aztán kirobbanjon belőlük a beszéd.

A tetőn viszont Suguha, lehűtve Nagata lelkesedését, ennyit mondott hűvösen:

- Szeretném, ha megtanítanál egy VRMMO-t játszani.

Nagata ezt hallva mindenféle vicces arcot kezdett vágni, de amint látta, hogy Suguha komolyan beszél, megkérdezte, hogy mit akar tudni.

Mivel Suguha nem akart a kendo vagy a tanulás rovására játszani, ezért olyan játékot akart, amely nem időigényes és inkább a játékos képességeire épül mintsem programozottra.

Erre Nagata az Alfheim Onlinet ajánlotta.

Amit Sugu nem tudott, az hogy Nagata vele együtt kezd el játszani. A fárasztó tanításai miatt sokkal gyorsabban sajátította el a játék alapjait, mint egyébként. Kiderült, hogy nagyon jó volt a játékban, aminek két oka volt:

Egy egyik Suguha kendózása, amely, mint kiderült nagyon hasznosnak bizonyult a játékban.

Általában a harcban nem védekeztek. Csak támadtak és elviselték az ellenfél támadását is. Ez addig folytatódott, míg az egyik harcképtelenné vált vagy meghalt. De ő, hosszú gyakorlásának köszönhetően könnyen kikerülte vagy hárította a csapásokat. Természetesen nagyon erős támadásai és számítottak.

És ami a legfontosabb, hogy a játék nem szintekre épült. Jóllehet, sokkal kevesebbszer lépett be, mint a veteránok, de mégis felért az ALO legkiválóbb harcosaihoz. Ha számokról beszélünk, Lyfa adatai nem voltak túl jól, átlagos vagy átlag alattiak a többiekhez viszonyítva, viszont a képességei a legjobb szilf játékosok közé juttatták.

A második oka annak, hogy Suguha megszerette az ALO-t az természetesen a repülés. Még emlékezett rá, milyen érzés volt, mikor legelőször megérezte a Szabad Repülés ízét.

Nagyon zavarták a kendo meccsek közben tapasztalt fizikai korlátok, nagyobbat akart ütni,gyorsabban és sebesebben mozdulni. Végül, amikor megtanulta a magasabb szintű repüléstechnikát mindez valósággá vált. Ugyanis így két kézzel foghatta a kardját és óriási távolságból tudott döfni. Ez pedig nagyon boldoggá tette. De ez nem volt még minden: a repülésben még volt élvezet, méghozzá a szédítő zuhanások, na meg az, hogy akár a madarakkal is versenyt repülhetett.

Recon - a repülési félelmeivel egyebet nem tudott csinálni - ... csúfolkodott vele, többek közt sebességmániásnak nevezve. Biztosan arra értette, hogy nagyon szerette a repkedést.

Egy évvel később már veteránnak számított. Habár eleinte azért kezdett el játszani, hogy bátyjához közelebb kerülhessen, beleszeretett a virtuális világba.

Amikor pedig Kazuto visszatért Suguha rögtön be akart számolni új szenvedélyéről, de a Kirito tekintetében megbúvó árnyak elvették a kedvét.

A SAOs tapasztalata, legalábbis Suguha így vélte, örökre nyomot hagyott Kazuto lelkében. A játékban történetek, úgy tűnt rettentően megviselték bátyját, és örökre hátat fordított a virtuális világnak. Visszaszerezte a Nerve Geart, de csak a polcon hever elhagyatva, mintha emlék lenne csupán, semmi több.

Számára még nem ért véget a rémálom, amit a játék eredményezett, legalábbis addig nem, míg Ő fel nem ébred.

Ezek a gondolatok feldúlták Suguhát. Olyannak, mint tegnap egyáltalán nem szerette volna látni bátyját, aki annyira kétségbe volt esve, hogy sírva fakadt. A lány szerette volna újra mosolyogni látni testvérét és ezért remélte,hogy az a személy minél hamarabb fel fog ébredni.

E ponton túl már Kazuto egy olyan világba lépett, ahol Suguha már nem érheti el a szívét.

Most még inkább hasonlítottak egy valódi testvérpárra. Ezért belátta,hogy jobb lett volna, ha sosem ébred rá érzéseire. Mivel az... hogy megtartsa magának Kazutót csupán elérhetetlen álomnak tűnt

Az ágyán fekve, az Alfheimi poszterét nézegetve Suguha arra gondolt, hogy miért nincsen az embereknek szárnyuk a valóságban is... így talán ki tudná bogozni érzéseinek összekuszálódott fonalait.

☼☼☼

A székemen ülve, kicsit összezavarodva néztem azt a helyet ahol néhány perccel előbb még Lyfa ült.

- Mi lett vele?

Ezt hallva a vállamon ülő Yui zavartan döntötte oldara a fejét majd így válaszolt:

- Ki tudja, már nem tudok belelátni az érzelmekbe.

- Hmm...háát értékelem, hogy mutatja nekem az utat.

- Ismerem a térképet.igaz,hogy minden emberrel erősebbek vagyunk de...

Yui felállt majd a fülembe súgta:

- Apu ugye nem akarsz csalni?!

- Nem, nem! - vágtam rá

Látva heves fejrázásomat Yui kacagott, visszaült az asztalra majd felvette a kekszét és jóízűen tovább ette.

- Te...te most szívatsz engem...

Felvettem a borosüveget és jól meghúztam.

De csalás - nem csalás vigyáznom kell. Lyfa csak egy karakter a játékban, teljesen más személyisége is lehet a valóságban. Hosszú ideig a virtuális világ volt az otthonom. Viszont az, hogy elkülönítsem a karaktert és a játékost, teljesen értelmetlen volt. Mindegy hogy a VR vagy a valóság, a rossz és a jó valós volt. Nem éltem volna túl, ha nem így gondolkozok.

De itt egy kicsit másképp áll a helyzet. A játékosok is másabbak. Belépnek, és különböző szerepeket vesznek fel, mind - mind különböző értékrenddel. A tolvajok megtámadnak embereket, kirabolnak, ha kell még meg is ölnek, és nem hogy megbüntetnék őket, még tisztelik is.

- VRMMOk... huh... nagyon nehezek...

Sóhajtottam keserű mosollyal. Miután letettem az üres üveget felkaptam Yuit, aki még mindig a méretes kekszét majszolta és feltettem a vállamra. Itt volt az ideje, hogy kijelentkezzek.

Viszont ez nem volt olyan egyszerű, mint régebben. Meg kellett találni az egyensúlyt a kényelem és a tisztesség között mikor valaki ki akart jelentkezni. Így meg kellett találni az egyensúlyt aközött, hogy valakinek sürgős dolga akad, és ki kell lépjen és aközött hogy valaki esetleg menekülésre használja. Amiatt majdnem minden MMO-nak van valamilyen beállítása erre vonatkozólag, így az ALO sem kivétel e szabály alól, csak a játékos fajának területén léphet ki azonnal. Ha pedig nem ott teszi meg, a karaktere pár percig még ott marad, kitéve a rablásnak és támadásnak.

Ha valaki mégis a fajának területén kívül akart kilépni, tábort kellett vernie vagy ki kellett vennie egy szobát valamelyik fogadóban. Én az utóbbit választottam, így Lyfa tanácsát követve kivettem egy szobát a Völgyi Liliompavilon második emeletén.

Miután kifizettem, felmentem a második emeletre. Kinyitottam az ajtót, így feltárult szobám spártai berendezése, amely csupán egy asztalból és egy ágyból állt. Ez a látvány erős deja-vu-t ébresztett bennem, mivel amíg házat tudtam venni, ilyenekben szálltam meg a SAO-ban is.

Kinyitottam az ablakot és élveztem,ahogy a friss levegő betódul rajta. Ezen a ponton minden gond nélkül kijelentkezhettem volna, de inkább az elalvást válaszottam.Lecsaltoltam a fegyveremet és bebújtam az ágyba.

Egy kis probláma adódik azoknál, akik Full-dive játékokat játszanak. Az érzékeiket az eszköz átviszi a virtuális valóságba, így mikor kilép az ember, eléggé furcsa dolgok tudnak történni. Például ha állt az illető és hirtelen fekve találja magát, erős szédülés lehet a jutalma.

Mielőtt elkezdtem volna játszani a SAO-val egy repülésszimulátort használtam.Gyors bukórepülésben pörögtem mikor megnyomtam a kijelentkezés gombot és visszatértem a valóságba,annyira szédültem, hogy szinte forogtak a szemeim.

Ennek megelőzése ez a módszer, hogy konkrétan elalszik az illető. Ha a rendszer érzékeli, hogy álomba szenderült, automatikusan visszaküldi a valóságba.

Az ágyon feküdtem, mikor Yui befejezve a kekszét leült a földre és visszaváltozott eredeti alakjába a hosszú hollófekete hajával és hófehér ruhájával, amelyből csodás illat áradt.

Kezeit összefogva hátul, így szólt:

- Nem látlak holnapig igaz apu?

- Sajnálom... végre találkozunk...és itt kell hagyjalak. De hamarosan visszajövök.

- Öhhhh...

Yui pislogott majd elpirult.

- Papa befeküdhetek melléd, míg kijelentkezel?

- Ah...

Magabiztosan mosolyogtam. Yuinak még mindig a papája voltam. Mint MI örökké próbálja tágítani ismereteit. Így egy ilyen kérés nem szomorított el, bár szavai és viselkedése elég volt, hogy meginogjak. De mégis aranyos kislány...

- Értem... Gyere nyugodtan.

Elnyomva a helyzet kínossága miatt érzett zavaromat a fal fele kúsztam, hogy helyet csináljak Yuinak, aki ragyogó mosollyal feküdt be mellém.Ahogy a fejét mellkasomra tette, elkezdtem simogatni a haját majd ezt suttogtam:

- Gyorsan megmentem Asunát, és vásárolunk ebben a világban is egy házat.Vannak házak itt?

Yui gyorsan bólogatni kezdett majd így szólt:

- Vannak,de eléggé drágák.Szinte mint egy álom, mihárman megint együtt éljünk.

Yui szavai visszaidézték bennem azokat a napokat, mikor még együtt voltunk.A szívem elfacsarodott, ahogy Asunára gondoltam, akivel egyáltalán nem tudok kommunikálni. Így sajnos az emlék egyre távolabb úszott.

Szorosan megöleltem Yuit majd ezt válaszoltam:

- Ez nem álom, hamarosan valósággá változtatom.

Mivel már jó ideje játszottam, még ha virtuális tapasztalat is, az agyam kifáradt és a fáradtság úgy taglózott le, mint egy pöröly.

- Jó éjt apu.

Ahogy egyre mélyebbre merültem az álmok tengerében Yui csilingelő hangja megnyugtatott.