23.fejezet

Kayaba összepréselte ajkait, majd drámaian kitárta karjait.

- Ez tényleg meglepő. Nem olyan ez, mint egy egyedülálló RPG játék jelenete? Elvileg lehetetlen, hogy kiszabaduljon a bénításból... Szóval ilyen mégis megtörténhet...

El se jutott az agyamig, amit mondott. Olyan volt, mintha minden érzés kiégett volna belőlem, mintha a kétségbeesés feneketlen mélységeibe zuhannék.

Nem volt többé okom arra, hogy bármit is tegyek.

Bármi, harcok ebben a világban, visszatérés a másik világba, vagy csak tovább élni, mindez a jelentőségét vesztette.

Akkor kellett volna végeznem magammal, mikor az ügyetlenségem és az erőm hiánya a klán társaim halálához vezetett. Ha akkor megteszem, nem találkoztam volna Asunával, és nem követem el ugyanazt a hibát újra.

Megakadályozni, hogy Asuna öngyilkos legyen - milyen hülyeség és értelmetlen ilyet mondani. Nem értettem semmit. Hogy lehet így, üres szívvel, hogy tudnék így tovább élni...

Üres tekintettel néztem Asuna kardját, ami fényesen hevert a földön. Elértem a bal kezemmel, megragadtam.

Asuna létezésének nyomait próbáltam felfedezni a vékony, fürge fegyveren, de nem találtam semmit. Semmi se maradt az értelmetlenül fénylő felületen, ami a tulajára emlékeztetne. Jobb kezemben a saját, bal kezemben Asuna pengéjével lassan felálltam.

Semmi se számít már. Nem akarok mást, mint megtalálni őt a rövid együtt töltött napok emlékeiben.

Azt hiszem, hallottam, ahogy valaki a hátam mögött a nevemen szólít.

Nem érdekelt, nem álltam meg. A jobb kardot felemelve tettem pár nehéz lépést Kayaba felé, és felé csaptam a karddal.

Kayaba nézte a szánalmas mozdulatot, amit képességnek se lehetne hívni, nem hogy támadásnak, és egy könnyed mozdulattal a pajzsával kiütötte a kardot a kezemből, míg a hosszú kardjával egyenesen a mellkasomba döfött.

Érzelemmentesen bámultam a fényes acélt, ami mélyen a testembe fúródott. Üres volt a fejem. Semmi se maradt, kivéve azt az üres tényt, hogy mindjárt mindennek vége. Látóterem peremén az életerőm vonala lassan fogyott. Nem tudom, hogy ez csak a harc miatt feljavított érzékelésemnek köszönhető, de úgy éreztem, látom minden egyes pontot eltűnni. Becsuktam a szemem, remélve, hogy Asuna mosolya jelenik meg előttem.

Hiába, az életerő csíkját csukott szemmel is láttam. Vörösen villogott és lassan, könyörtelen tempóban csökkent. Olyan volt mintha ez a rendszernek nevezett istenség, ami eddig tűrte a létezésemet, a végső pillanatra várna. Tíz pont maradt, már csak öt, most már...

Hirtelen olyan düh öntött el, mit eddig még nem tapasztaltam.

Ez volt az a szemét. Ez ölte meg Asunát. A készítő Kayaba csak része volt. Ez szakította szét Asuna testét, ez semmisítette meg a lelkét, most is itt van, érzem a jelenlétét magam körül - a rendszer akarata, ez a digitális halálisten, ami a játékosok hülyeségén szórakozik, és könyörtelenül lengeti a kaszáját...

Mik vagyunk mi? Csupán bábok lennénk, amiket a SAO rendszere eltéphetetlen szálakon rángat?

Az életerőm eltűnt mintha a dühömön gúnyolódna. Bíbor üzenet jelent meg a szemem előtt: [Halott vagy]. Halálba küldő parancs az istentől.

Fagyos hideg járta át a testem. Az érzékeim eltompultak. Olyan volt, mintha a számtalan kódblokk bomlana fel, szakadna szét, elpusztítva a létezésemet. A hideg elérte a nyakamat, behatolt a fejembe. Tapintás, hallás, látás, minden ködös lett. A testem kezdet szétesni - szilánkokká válni - mielőtt szétszóródik minden irányba.

Azt hiszed, hagyom megtörténni?

Kinyitottam a szemem. Láttam. Még mindig láttam. Láttam Kayaba arcát, rajta a meglepett kifejezést, a kardját, ami a mellkasomba szúródott.

Talán visszatértek a felfokozott érzékeim, mintha az avatárom halála, ami általában egy pillanat műve, lelassult volna. A körvonalaim már elmosódtak, fényes darabok törtek le és tűntek el itt-ott. De még mindig léteztem. Még éltem.

- Hiiiijaaaa! - kiáltottam minden erőmmel. Kiáltottam és ellenálltam. Ellenálltam a rendszernek, ennek a mindenható istennek.

Csak hogy megmentsen, Asuna akaraterejével kitört a gyógyíthatatlan bénulásból és a kivédhetetlen támadás elé lökte magát. Hogy is eshetnék el anélkül, hogy tennék valamit. Most nem eshetek el, most biztos nem. Még ha nem is tudom elkerülni a halált... legalább...

Szorítottam a bal kezemmel a fogáson. Visszatértek az érzékeim, mintha erővel húztam volna vissza őket. Az érzés, hogy tartok valamit a bal kezemben, visszatért. Asuna pengéje - éreztem az eltökéltségét, hallottam, hogy azt mondja, legyek erős.

A bal kezem lassan mozdult. Zavaros volt az alakja, darabok törtek le róla minden egyes mozdulatkor. De nem állt meg. Apránként felemésztette a lelkemet, hogy felemeljem.

Talán a szemtelen ellenállásomért, egy elképzelhetetlen fájdalom járta át a testem. De csak a fogamat csikorgattam és nem álltam meg. A tíz centis táv hihetetlenül messzinek tűnt. Mintha megfagytam volna, csak a bal karom mozgott. De már azt is elérte a hideg. Olyan volt, mintha jégszoborrá váltam volna, amiről folyamatosan darabok törnek le.

De végül az ezüst penge elérte Kayaba mellkasát. Kayaba nem mozdult. A meglepett kifejezés is eltűnt az arcáról, helyét kellemes, békés mosoly vette át.

Karom leküzdötte a megmaradt távot, félig az eltökéltségem hajtotta, félig valamilyen megmagyarázhatatlan erő. Kayaba becsukta szemeit, ahogy a kard hangtalanul belé vágott. Neki is eltűnt az életereje.

Egy pillanatig csak álltunk ott, kardjaink a másik testébe fúródva. Az utolsó erőmmel felfelé fordítottam a fejem, az égre néztem.

Így jó lesz?

Bár nem hallottam a válaszát, enyhe melegséget éreztem a bal kezem körül. Végül elengedtem a testemet, ami teljesen készen állt a szétesésre.

Ahogy elmém a sötétségbe zuhant, érzetem, ahogy a testem és Kayaba teste is ezer darabra hullik szét. A két tárgy pusztulásának hangja csendült fel, és keveredett egymással. Amint minden elképzelhetetlen sebességgel távolodott, hallottam, hogy gyenge hangok a nevemen szólítanak. Gondolom Klein és Agil hangjai. Ebben a pillanatban a rendszerüzenet érzelemmentes hangja szólalt meg:

A játék kitisztítva. A játék kitisztítva. A játék...